Dalok az utcából II.

A The Walkmenre sokáig ügyet sem vetettem. Jó, hallottam persze a The Rat-et, tetszett is, de akkor valahogy arra sem volt elég, hogy egy egész lemezt végighallgassak az együttestől. Elintéztem az ügyet azzal, hogy ebben a műfajban mindenki egy klasszissal gyengébb az Interpolnál. Aztán 2008 egyik őszi estéjén, amikor már arra sem emlékeztem, hogy ez a banda készítette azt a bizonyos számot, végigment az akkor aktuális You & Me című lemezük. Néhány hajnalba nyúló youtube-os, koncertfelvétel néző alkalom után világossá vált, hogy kénytelen leszek beismerni: rajongóvá váltam.

Hamilton Leithauser zaklatott, zabolátlan éneke, Matt Barrick energikus dobjátéka, és a hol elfojtott, hol előtérbe tolakodó gitárhangzás, egyenként már ismerős lehet más zenekaroktól, ilyen szerencsés együttállásra azonban nehezen találnék példát.
Nem egyszerű, és például a You & Me lemez esetében tényleg megterhelő, az a hangulati hullámvasút, amelyre az együttes kalauzol minket. Mert a The Walkmen két lehetőséget ismer: a könyörtelenül zakatoló posztpunkot, és a szívbemarkoló balladát, a műfaj nem Gergely Róbert-féle értelmezésében.

A 138th Street inkább az utóbbi kategória, és talán nem az a dal, ami annak, aki nem ismeri a zenekart a legjobb választás. Mégis azt mondom, ha a szám végighallgatása után nem akarod azonnal elgitározni ezt az egyszerű gitártémát, nincs szíved.