Már vagy két hete ott lapult a zsebemben a Krakkó-Auschwitz vonatmenetrend - lengyelországi kirándulásunk során szerettük volna ugyanis útba ejteni a felhőtlen szórakozással nem éppen kecsegtető települést, és ennek érdekében meg is tettük/tettem a szükséges előkészületeket. Emellett volt néhány körülmény, ami nem kimondottan segítette a sikeres célhoz érést: előző nap Unsound fesztivál Hauschkával és Max Richterrel, majd reggelig tartó színpadon táncolás nagyon rossz zenékre egy helyi szórakozóhely pincéjében, miközben alkalmunk nyílt alaposan megismerni Żubrówkát is. Volt egy francia szobatársunk a hostelben, aki csak klasszikus muzsikákat hallgat, de velünk tartott a kocsma pulpitusára, és bár valószínűleg ő még nagyobb sokként élte meg a hangfalból üvöltő popslágereket, elmondása szerint mégis élete legjobb mulatsága volt ez.

Hazaérkezésünk után három órával nehezen és késve ébredtünk, de valahogy mégis megtaláltuk, sőt, egy rövidtávú akadályfutás után még el is értük az Oświęcimbe tartó vonatot. A város maga több mint 800 éves, tehát igen hosszú történelemmel bír, de hiába kapta vissza eredeti nevét a második világháborút követően, nem hiszem, hogy sokan vannak a világon, akik ne német nyelven emlegetnék, amikor szóba kerül. A vasútállomás fejépülete alighanem a szocialista időkben épült, a legkevésbé sem nevezhető szívet melengetőnek; a büfében a pultos lány angoltudása nem terjedt ki a krumpli szó ismeretére sem, így hosszas és kellemetlen magyarázkodás után végül inkább kértünk egy hamburgert, amibe ugyan nem az került, amit kiválasztottunk, de elcsigázott, korgó gyomrunknak mégis nagyon jót tett. A fagyba forduló októberi köd és szürkeség, valamint a város azon részének lélektelen utcái, iparvidékei, a mintegy másfél kilométeres séta a koncentrációs táborig egészen sajátos lelkiállapotba sodortak minket, amit nyilván csak tetézett az, amit odabent láttunk. Én viszont most nem a táborról szeretnék beszélni, hiszen rengeteg anyag és beszámoló lelhető a neten róla.

Hanem.

Az emlékhely irányába vezető bekötőúton sétálva, már odafelé menet (nagyjából félúton) megakadt a szemünk egy elképesztő méretekkel megáldott, használaton kívüli gyáron, és az azt körülvevő betonkerítésen. A fal kissé roggyantnak tűnt, és egy helyütt, mintha csak egy pöröllyel átütötték volna, be is szakadt. Akkor még nem foglalkoztunk vele komolyabban, de a táborból kijövet az egyre nehezebben leküzdhető testi és lelki kimerültség, valamint a kétségbevonhatatlanul ránk ereszkedő késő délutáni sötétség miatt úgy döntöttünk, a nagyjából félórányira fekvő Birkenauba már nem sétálunk át, hanem visszaindulunk a vonathoz. A menetrendet nézegetve azonban kiderült, van még egy kis időnk, és útitársaimmal, két kedves lányismerősömmel úgy döntöttünk, megnézzük magunknak a gyárat.

Mivel közel s távol nem láttunk senkit, átugrottunk a kerítésen lévő résen, majd a méteres, rendkívül erős gazban gázolva megközelítettük az építményt. Romantikus vonzódásom az indusztriális vidékekhez egyébként nem újkeletű, mindig szívesen fényképezgettem gyárakat, üzemeket, és mivel a lányok talán még lelkesebbek voltak, éppen ezért egy percig nem volt kérdéses, hogy ide most nekünk be kell menni. A növényzetből kiverekedtük magunkat egy kisebb tisztásra, majd beléptünk a hatalmas csarnokba. Elképesztő volt. Szavakkal igen nehezen megfogalmazható érzések törtek rám. Hanyatlásnak, elmúlásnak, pusztulásnak olyan fantasztikus egységével találkoztunk itt, amilyet soha korábban nem láttunk. Tényleg nincs rá más szó: gyönyörű volt

A dermesztő fagyban és a tapintható, végtelen csendben üresen kongó, omladozó falak, rotható, penészes, vaskos oszlopok, növények, melyek a padlót átszakítva próbálják belopni az életet az elhagyatottság, elidegenedés eme ormótlan szentélyébe. Távol Istentől és - bár mi építettük, de - távol mindentől, ami emberi, egy milliókat elpusztító tábor szomszédságában álltunk, csillogó szemmel és tátott szájjal néztük ezt a lenyűgöző monstrumot. Nem tudom, a lányok hogy voltak vele, de bennem a szorongás és a csodálat egymást kioltva, majd erősítve versengett minden pillanatban. Miután kicsit magamhoz tértem magasztos gondolataimból, csatlakoztam a többiekhez: szaladgáltunk, ugrándoztunk, nevettünk, forgolódtunk, megnéztük, bejártuk, felfedeztük minden apró részletét az épületnek. Aztán egy-két perc alatt csaknem száz fotót készítettem. Itt van közülük egy.

Valahányszor eszembe jut az a nap, mindig előveszem Max Richternek ezt a zenéjét, melyet akkor, előző este, a szenzációs koncert során élőben is hallhattunk. Semmi nem hoz olyan közel azokhoz az élményekhez, mint a Song, és talán segítségével nektek könnyebb is lesz megérteni, miért volt nekem/nekünk olyan emlékezetes az utazás.

Miután senkitől sem zavartatva kijöttünk a körbekerített területről, egy ideig néma csendben sétáltunk. Két vonat is elment közben, ezért megérdeklődtük egy segítőkész helyi lakostól a további lehetőségeket, aki nemsokára fel is rakott minket egy távolsági mikrobuszra(!), amelyen végül mintegy nyolcadmagunkkal visszazötykölődtünk Krakkóba. Minden korábbinál fáradtabbak voltunk, az alvás mégis nehézkes volt, mivel a kis jármű hátsó ülésén ülve, köszönhetően a gyakori bukkanóknak, minden álomba szenderülést követő pillanatban a plafonhoz csapódott a fejünk. Így végül erős fejfájással kezdtük meg a végül szintén igen keményre sikerült búcsúesténket, újdonsült lengyel barátunkkal.