Vigyázat, az idézet nem lesz pontos, mindenesetre egyszer Para-Kovács Imre azt találta tanácsolni kezdő újságíróknak, akik gyors sikerre (azaz olyan cikkekre, amiket nem csak megírnak, de valaki el is olvassa őket) vágytak, hogy írjanak aranyos kutyákról, szenvedő gyerekekről vagy zsidókról. A mai bejegyzés ennek az elgondolásnak a jegyében született. 

Nem is tudom, hogy lehetne elkerülni a kincstári píszí hozzáállást az elhatárolódás során, mindenestre már csak genetikailag is kénytelen vagyok elhatárolódni. (Értsd: ha híres lennék, az én nevemet is megénekelhetnék.) Hogy mégis miért választottam ezt a dalt mára? (Már persze, hehe, a fent leírtakon kívül.) A szem elkerekedését, a fülraszták igény szerinti eltakarítását célzandó. Demonstrálandó, hogy vannak emberek, akiknek egy ilyen képtelenség eszükbe jut, majd még képesek elkészíteni, és nemcsak ezt, hanem a második illetve a harmadik részt is. 

És, azért valljuk be, a dal a szó lehető legprimitívebb értelmében vett egyszerű, tahó bunkósága kölcsönöz némi bájt az alkotásnak.