A fene se gondolta volna, hogy a rock történetének egyik legdögösebb riffjét káposztaszagú, sör-virsli kombót zabáló bajor (!) hippik fogják produkálni, mégis ez történt. És ha az ember jobban megismerkedik a krautrockkal, akkor rájön, hogy ezen nincs mit meglepődni. Nagyon nagy dolgok zajlottak akkor az NSZK-ban (is). Zeneileg mindenféleképpen. Mai előadóink, Frau Krötenschwanz, Herr Karrer, Herr Weinzierl und társaik minden dicsőséget megérdemelnek, megdolgoztak érte, zenéjükre egyáltalán nem lehet ráfogni, hogy akár egy albán kecskepásztor fejéből is kipattanhatott volna (bár természetesen száz százalékosan kizárni sem lehet mindezt) (mindenesetre kevéssé valószínű).

Hőseink a pásztorkodás helyett a vizuális művészeti tanszéket választották majd 1968 alkalmával anarchoszindikalista/csegeverista/maoista/trockista/alkoholista/ kispista/hiszterotranszcendentalista-hegeliánus (a legszimpatikusabb istaság tetszés szerint kiválasztható) kommunába tömörültek Münchenben. Szabadidejükben összegyűjtötték a közelben fellelhető összes hangszert, megalapították a németül és angolul is értelmetlenül hangzó Amon (az egyiptomi isten) Düül (törökül hold) zenekart. Vagy legalábbis valami olyasmit. A taglétszám igazból folyamatosan változott (nagy volt ugyebár a fluktuáció) és bárki, aki beesett hozzájuk és mondjuk egy joint utáni enyhe tántorodásában majdnem rálépett a szerte szana heverő hangszerek egyikére, máris a banda tagjának számított. És aztán csak játszottak, szívtak, sör-virslit zabáltak, politizáltak és tüntettek. Olykor összeverekedtek a rendőrökkel, máskor a rendőrök verekedtek össze velük. Valahogy így folyt az élet akkoriban arrafelé. Néha benézett hozzájuk Andreas Baader és Gudrun Ensslin is.

Aztán ahogy belejöttek a zenélésbe, úgy unták meg a sehova se vezető jammeléseket; a banda kemény magja többre vágyott, ki szerettek volna már lyukadni valahol, így (és hogy vita ne legyen a név miatt) megalakították az Amon Düül II-t, a krautrock egyik, ha nem a legnagyobb hatású zenekarát. A Can mellett persze. Két külön stílus, mondhatni. Nekik eszükbe sem jutott minimalista zenét játszani, ehelyett inkább masszív, néhol lélegzetelállítóan monumentális, de mindenképen magával ragadó kompozíciókat alkottak. Legjobb lemezeik - Phallus Dei (1969), Yeti (1970), Tanz der Lemminge (1971) - legjobb pillanataiban sikerült külön világegyetemeket felépíteniuk, ahol nem érvényesek sem a nehézkedés, sem a józan ész törvényei. Zseniális!

Aztán persze ők is elkurvultak.