Egyszerűen csak ülsz, már rég megszűnt minden, ami a valóságnak hitt valóságra kicsit is emlékeztet, és nem értesz semmit. Nincs semmi: egy szívószálon keresztül tartod a kapcsolatot a külvilággal, a vékony és egyre elnyűttebb, helyenként már-már lyukacsos műanyaghengeren keresztül áramlik be a levegő, a fény, a táplálék, a hangok, és minden, mi kézzel nem fogható, és áramlik ki a szó, minden, mi kimondható. Elhaladt a világ melletted, határozott vagy határozatlan léptekkel, de elgyalogolt, míg te lehajtott fejjel bámultad a földet törökülésben, ahogy most is teszed. Nem ismersz meg már senkit - szurkolnak pedig -, a tulajdon tükörképedet a legkevésbé. Hiába telt el 1 év, hiába 2, 3, 5, vagy bármely prímszám számú év, csak arra volt jó, hogy elméd és szemed elhomályosuljon, hogy a fülszőröd berasztásodjon, hogy a testedben futó idegpályákon képződött káros lerakódásokra önmagad mindenkori részeként tekints, s a fogyó ész komplementerét gondosan, ám egyre kevesebb sikerrel tartsd árnyékban. 

De aztán ez is elmúlik, mint minden - ha más nem, néhány alvás elég hozzá - és akkor jönnek más vendégek, tízből tízszer hívatlanok, vagy legalábbis váratlanok. Talán csak a szemlélő szerkezet, a retina marad ugyanaz, amire a szívószálon át érkező benyomások savval átmosott, kicsavart, ezáltal szánalmas képe vetül, s ahonnan eljut az egyre csak szivacsosodó és porosodó sejthalmazba. 

Aztán ami marad, az talán már örökre megmarad. Esendő vagy: hogy még innen is alább kelljen adnod, nincs az az isten. "Csak az tehet meg mindent, akinek már semmije sincs" - olvasod, és egy árva kukkot nem értesz. Még jónéhány bukfenc a világ végéig; s van egy ígéret a bal farzsebben: ott majd felébredhetsz. S majd nevethetsz az egészen egy nagyot, egy jót, egy igazán jóízűt.