Tokkal, vonóval érkeztem a fővárosba, s első utam a barátnőmhöz, Joséhoz vezetett, aki cserepes kardvirággal és egy ántik fakeretbe helyezett Tolbuhin-portréval várt, valamint frissen főzött vacsorával. Rám is fért, rém fáradt voltam, elbágyasztott a másfél órás kocsikázás a reptérről, valamint, hogy az istennek nem kaptam vasárnap este megfelelű minőségű, kizárólag zen buddhista alapanyagokból készített bonbont a belvárosban. Hiába jártam végig a szokott helyeket, a Bonbon Hemingwayt, a valahavolt Potyka bácsi cukrászdáját, a Félüvegviszki Fagyizót meg az Apartalattot. Szégyen szemre aztán az Ósönban kötöttem ki, jobb ötletem nem lévén. José persze forró öleléssel fogadott az ajándokok mellett, és legalábbis úgy tett, mintha örülne az édességnek. A vacsora igen ízletesre sikeredett, nem is győztem dícsérni érte. S mivel nem volt kedvünk kocsmában tölteni az év hátralevő részét, inkább bekapcsoltuk a televíziót. Csak hosszas távirányítás után sikerült elfogadható műsort találni: egy lengyel hiperrealista tévéfilmet talán '78-ból, szőrös hónaljú nőkkel, kefebajszú és rozmárarcú férfiakkal, amint fene nagy szabadságukban egy eldugott vidéki község, valami Krwyevicz vagy mi főterén a szökőkútba hánynak; innen már nekik is csak lejjebb volt. Azonban mint minden jónak, a lengyel hiperrealista mozgóképnek is vége szakadt egyszer, belakták a mosogatótabletta-, inkontinencia elleni gyógyhatású szer-, macskaeledel-, nemkelltovábbmennieteszkó- és mágikushenger-reklámok a képernyőt, s mielőtt elkezdődött volna a valóságshow a valóságshowban, továbbpörgettük a távirányítóval a csatornakínálatot. Éjjel kettőkor persze már nehezen találni bármi értelmeset, ezért inkább a konyha felé vettük az irányt. Hamar előkerült egy üveg vörösbor, s ezúttal kivételt téve a szabályok alól a lakásban gyújtottunk rá, hiszen nem volt kedvünk a fagyba kimenni, s úgyis kiszellőzik reggelre. Félve kezdtem párbeszédbe, fojtogatott a bűntudat, s csak azt tudtam kérdezni:

- Na, mizújs?

- Ezt mindig megkérdezed. Mit mondjak? Mit vársz? - kérdezett vissza José.

- Én csak beszélgetni próbálok – mondtam, részint visszakozva, ugyanakkor támadólag. Azt hiszem, ha valami rejtegetnivalója van a másiknak, akkor kérdez vissza ilyent. - Annyira elfáraszt ez a sok szar. Utálom, amit csinálok, és nem voltam képes arra, hogy előbbre lépjek - mondtam, mintegy terelőleg.

- Én sem érzem valami fényesen magam. De te csak magaddal vagy képes foglalkozni, tudod?. Az esetek 90 százalékában legalábbis.

- Tudom - feleltem -, tudom. Már nincs sok hátra.

- Ez nem így megy, TéBé. Ez úgy megy, hogy akkor nincs sok hátra, ha folyamatosan a száz százalékot adod! Ne keress kibúvókat és ne szabj feltételeket. Még nem jött el annak az ideje, hogy feltételeket szabj.

- Tudom, tudom - feleltem lesütött szemmel. Tényleg tudtam. De mit ér a tudás? - kérdeztem hangosan.

- Hadd foglalkozzam én is egy kicsit magammal - kérte José, és a csapba töltötte a pohara alján maradt két kortynyi vörösbort. A fürdőszobába ment. Nem csukta magára az ajtót, csak behajtotta. Hallottam, ahogy kinyitja a vizet, a fogmosópoharát színültig tölti. Hallgattam, ahogy fogat mos, az egyenletes sikáló hangot. Az öblögetést a végén. A hálószobába menet még benézett hozzám a konyhába.

- Jó éjszakát! - mondta. Kedvesen.

- Megyek lassan én is. jó éjt, José! - mondtam neki, és még mindig a bűntudat fojtogatott. Tudtam, hogy nem fogok tudni aludni tőle. Aztán még José után szóltam: - Azért jó, a legjobb, hogy te itt vagy velem, mindannak ellenére, és minden ellenére.

De erre már nem felelt.