K. artikulálatlan visítást hallott. Egész testében megremegve a hang irányába
fordította fejét. A dermedt félhomály hirtelen szertefoszlott és abban a
pillanatban észrevette barátja félreismerhetetlen körvonalait, amint markánsan
megduzzadva - egy jókora kupacot formálva - kirajzolódott a hóban.
Mozdulatlanul feküdt odalent a mélyben. A folyó kíméletlenül kiokádta
magából. K. tudta, pár perce van csak mielőtt ideérnek és még idejében le
kell jutnia hozzá. Fejvesztve rohanni kezdett. Átgázolt a fákkal agyontűzdelt,
megszilárdult dágványon. Odaérve leguggolt mellé. Karjait átfonta mellső
lábai alatt és gyöngéden magához ölelte. A lény spirális formába dermedt
farka az égnek meredve kanyarodott szabályosan barázdált, hófehér teste fölé.
Fejét vastag jégkásaréteg takarta, csak rubinpiros kopoltyúi és két fekete
gombszeme maradt szabadon, melyben a túlsó part - némi életről árulkodó -
pislákoló fényei tükröződtek. Mindeközben falanx hadrend lándzsarengetegét
idéző, fenyegetően harciasra fagyott nádsereg meredt mindenre elszántan
körülöttük. Fülét hermetikusan mellkasára tapasztotta...
Nem lélegzett már.
K.-nak nem volt más választása. Könnyeivel küszködve elővette kését és
a lény kloákájától kiindulva egy 10cm mély vágást ejtett végig a nyak kezdetéig.
A belek felolvasztották kezeit. Egyre gyorsabban haladt befelé. Mikor eljutott
a gyomorig, mely a szérumot rejtette, óvatosan kiemelte azt. A szervet
gondosan becsomagolta és betette számzáras tapírbőr táskájába. Aztán
a beleket a felnyitott testbe visszatuszkolva, összevarrta barátját és zokogva
görgetni kezdte lefelé - bele az éjfekete folyóba.