Az Úr 1994. esztendejében Cobain úr meghalt, vele együtt az aktuális jelenkor szellemisége is megkapta a sörétes löketet a halántékába, a grunge mint különálló műfaj azonban természetesen nem végződött be azonnal, hiszen ott voltak a többiek, akik egyébként nem keveset tettek le asztalra, noha a kultikusság oltárán közel sem tudtak olyan széleskörű rajongást maguk mögé állítani, mint a Nirvana, de cipelték tovább még egy darabig a kis büdös tinédzserlelkeket. Bizony, egyszerű, magától érthetődő visszacsatolás: Smells like teen spirit.
Nevezzük nevén a kor további "mellékszereplőit": Pearl Jam, Alice In Chains és a harmadik, amit szoktak említeni: The Soundgarden. Ugyan csak személyes vélemény, de az utóbbi félig-meddig kívül mutat a többiek alkotta határon.

A grunge egyeneságon halálra volt ítélve, de már alapjaiban. A műfajban fölgyülemlő dac, a klisék és konkrétan az akutális divat ellen hangolták az "ártatlan" zenehallgatót, hirtelen azonban pontosan olyan divattá nőtte ki magát a mozgalom, ami ellen szakosodott.
Művészek és rajongók rövid időn belül magukat kezdték el utálni és ennek számos jelét fölfedezhetjük munkájukban/életükben.
1996-ot tekintik a "szakadt" kor végének, ugyanis a mainstream ebben az esztendőben tudta fölmutatni az utolsó jelentős sikerlemezét "No code" címmel a gyöngylekvár produktumaként, valamint ekkorra vette át egyértleműen a hatalmat a fő műfajból az elálló ága, a post-grunge, Hogy mást ne is említsek közülük: Silverchair, Foo fighters, Bush...

Az új osztály jóval könnyedebb, mint elődeik, lágyabb harmóniáival, ápoltabb külsővel, dúros akkordokat nem sajnálva csalogatták maguk köré a megszeppent tömeget, akik már akkor nem is annyira akartak öngyilkosok lenni, feloldódva az új munkában. De ez nem egyik napról a másikra következett be, az átmenetet meg véleményem nagyon jól személyesíti meg a Soundgarden.

A zenekarról első körben elég annyit tudni, hogy a 80-as évek elején csapódott össze a The Shemps utódzenekarként, sztenderd 3 fős grunge csapatként Seattle-ből. Akkor még Chris Cornell, a frontember a dobok mögül énekelt, később csak a vokálra koncentrált.
Nem mondanám azt, hogy berobbantak a köztudatba, inkább izzadtságszagú munka van a sikerük hátterében, rengeteget koncerteztek, de viszonylag sokáig maguk mögött tudták tartani rajongóikat. 17 éves praxisuk alatt öt nagylemezt tudtak fölmutatni, ami azért elég karcsú, közülük a leghíresebb az utolsó előtti Superunknow, melyet 94-ben dobtak piacra és Grammy-díjat kapott a következő évben.

Ezen lemez egyik vezérmotívuma, ami a zenekar egyik szimbólumává nőtte ki magát, a második dal: Black Hole Sun. Alattomos egy zene ez, gyönyörűen fölfedezhető benne az adott kor kettőssége, tele van feszülstéggel a harmóniák és diszharmóniák
állandó keveredéséből. Lágyan hívogató gitárbontással kezd, hagyja, hogy egyből elmélyedjünk benne, így egyből belekényszerülünk az első csapdába: Cornell bársonyos hangon, karakteres harmóniával kezd bele az énekbe, kísérve a tipikus szőnyegbasszussal, mely erővel tölti meg a mondanivalót, a dob pedig ezt érthetővé tagolja. Mégis tarkón vág, meglehetősen feszült... Hiszen aki jobban figyel észreveheti az ügyesen elrejtett gitárhangzást is, túltekert chorus és reverb effektekkel álcázták az egyébként igényesnek mondható grunge-os disszonáns a kíséretet. A refrénben végleg beborul az ég, minden hangszer a mollos hangzásba süpped, kivéve az ének, az az egészről nem vesz tudomást, monoton hangsúllyal szépen dallamoz. Az átvezetőrészek ütősek és odapakolnak a dinamikának is a szám végére, Cornell is emelt hangszínbe csap át már-már, ha esetleg valakinek előtte hiányérzete lett volna ebből.

Összhatásban zseniális produkciónak tartom, rendkívül igényes, szépen kidolgozott koncepció, és remek magvalósítás, jól érződik benne a front Chris személyében és a többiek egységes háttere ahol senki nem fölényeskedik. Szép munka!
A klipről nem szaporítanám fölöslegesen a betűket, 1995-ben ehhez is hozzávágták a Grammyt, és hát nem ok nélkül...

Akárhányszor megnézem/meghallgatom, valamiért mindig a következő eszmefuttatást juttattja eszembe:
"Köztudott, hogy végtelen számú világ létezik, egyszerűen azért, mert végtelen tér áll rendelkezésre. Mindazonáltal nem mindegyiken van élet, ezért a lakott világok száma véges. Bármely véges szám osztva a végtelennel, jó közelítéssel nullát ad eredményül, így az Univerzum átlagos népsűrűsége nullának mondható. Ebből következik, hogy az Univerzum népessége, maga is zéró, vagyis azok a személyek, akikkel időnként összefutunk, csupán a zabolátlan fantázia termékei."