Boris Vian egy zseniláda volt!

A patafizikusok első satrafája nemcsak polgárpukkasztó íróként, költőként, festőként, zeneszerzőként és újságíróként fungált, hanem képzett jazztrombitásként is (állítólag többször is együtt trombitált Miles Davisszel). Életéről és haláláról innen sok mindent megtudhattok, így Vian kapcsán inkább a Stendal-szindrómámat (avagy hyperkulturemiámat) feszegetném. Mert, ha Vian könyveit olvasom, bizony elég gyakran elkap ez a kór. Az ember ilyenkor hirtelen reszketni kezd, görcsbe áll a gyomra, felgyorsuló szívritmusa miatt elszédül, súlyosabb esetekben el is ájul, de minimum rángógörcs jön rá, mivel amit épp olvas (vagy megnéz, meghallgat) annyira, de annyira jó, hogy az már fáj. Ez a találkozás valami tökéletessel, valami égbebődítően kiválóval. Ilyenkor nincs mit tenni, oda kell csapni a könyvet valami kemény tárgyhoz, sokszor és erősen, aztán hónapokig felé se nézni, csak gyűjteni a bátorságot, de sajna ... nincs menekvés! Boris Vian és a Stendal-szindróma kéz a kézben jár, muszáj lesz együtt élni vele. Mert (talán mondani sem kell) Boris Vian kihagyhatatlan!

Mai dalunktól lehet, hogy nem kap el benneteket a Stendal-kór, de attól még kiválóan lehet dudorászni.

... és szerintem a végén négy pofon csattan.

(Ja! és ne várjatok túltengő mozgalmasságot a beágyazott videótól, de legalább így nyugodtan nézegethettek jobbra-balra, előre-hátra vagy estleg fel és le)