Ma a lo-fi blues egyik szuperhérosza, Ignatz tárja elénk álmait a tavaly megjelent Mort Aux Vaches (Halál a tehenekre) lemezéről.
Az őrült macskáról elnevezett belga fickó gyerekkorában jött rá, hogy ihol a posztmodern (sőt poszt-posztmodern) érában már nem a briliáns technikai tudás teszi a gitármestert, elég, ha zimm-zumm pengeti a hangszert és minél disszonánsabb a zörej, annál jobban kifejezi eme egyre értelmetlenebb kor tudatalattijából kiáradó nehéz szagot. Ha az elektromos gitárhoz ráadásul még mindenféle ketyerét és kütyüt kötöz, akkor a hangszőnyegbe igazán belepasszol, sőt belepasszírozódik a motyogás, mint ének. És hogy mindez sokba se kerüljön, közelébe se megy olyasmi helyszíneknek melyet az átlagember hangstúdiónak hív.
És lőn, a kiskölök megcsinálta! Manapság masszív rajongótábora van mindenütt, szerte és szana a világban, főleg Európában és persze Japánban. Teltházas koncerteket ad, ráadásul úgy, hogy a közönség szinte semmit sem lát belőle: Ignatz koncert ürügyén is csak betépve ücsörög a padlón a kedvenc bizbaszai és zsinórjai között, pengetget, motyog meg néha tekergeti a potikat.
Meghallgatáshoz (mivel a videó úgyse túl mozgalmas) érdemes felvenni a lebegő testhelyzetet...
Utolsó kommentek