Bevezetés következik a blogunkon jövő héten tomboló irodalmi héthez, Jack Kerouac kellemes hangja hallatszik majd, ahogy saját költeményét szavalja, melyet, mint a beatek általában, eleve felolvasásra szánt. Ha meghallgatjuk, megtudjuk miért. A zenei alapokat a kétharmadrészt japán, egyharmadrészt francia UFO szolgáltatja.
Ezennel át is adom a szót.
(Az elhangzó szöveg alant olvasható saját hevenyészett fordításomban. Remélem Jack nem forog túlságosan sírjában.)
San Franciscoi jelenet
Ez most jazz, a hely morajlik, gyönyörű lányok mindenütt, egy őrültes barna a fiúkáival már részeg a pultnál, egy furcsa csaj – valahonnét ismerős – egyszerű zsebes szoknyában (kezei a zsebekben, rövid haj, kalap) mindenkivel szóba áll. Fel s alá, megy a nyüzsgés a lépcsőnél. A bárpultban Jack emberei, és a mennyei dobos, az égből néző, a kékszemű, a szakállas, söröskupakokkal csörömpöl, és a pénztárgépet püföli. Minden ütemre (beat) mozdul. Ez a beat generáció, ez a rajta lenni érzés (be at), ezt az ütemet (beat) tartani kell, ez a szív ritmusa (beat), ez az elpicsázottság (beat), a taccsra menés, a régvolt ocsmányságok. Ahogy az ősi civilizációk rabszolgái ütemre húzták a gálya evezőit, és ahogy ütemre forgatták a fazekaskorongot a szolgák.
Az arcok! Jack Minger arcánál nincs különb! Ő most már a színpadon áll egy színes trombitással, aki túlfújja őt, vadul és kábán, de Jack arca látszik a fejek fölött, a füstön át. Olyan arca van, ami úgy néz ki, mint egyszerre mindenkié, akivel a korosztályodból valaha is találkoztál, vagy csak láttál az utcán; kedves arc. Nincsenek rá megfelelő szavak; szomorú szemek, kegyetlen ajkak; reményt sugárzó, ütemre ingó, magas, fenséges - a gyógyszertár előtt várakozó. A New York-i Hunke arcához hasonlít. (Hunke, akit a Times Square-en lehet megtalálni, álmatag és feszült, szomorkás, sötét, szent, frissen szabadult a sittről, járdáktól gyötört és kínzatott, szex- és társaságéhes, nyitott bármire és egy vállrándítással kész új világokat feltálalni.) Az a nagydarab színes szaxofonos, azzal a hatalmas hanggal Sunny Stittis lesz, egyenesen a Kansas City környéki csárdákból. Tiszta, súlyos, némileg tompa, zenén túli ötletei vannak, amik mégsem válnak le a zenéről, mindig ott vannak, és mindig távol; harmóniái túlságosan is összetettek az ottani botfülű zagyva lumpoknak.
A dobos egy elképesztő, 12 éves fekete srác, aki nem ihat még, de játszani azt tud; bámulatos! egy kicsi hajlékony gyerekforma Miles Davis kölyök, mint a régebbi Fats Navarró rajongók, kiket a Espan Harlemben lehet látni, izgága, apró, és mennydörög a dobokkal, olyan ütemre, amit a mellettem álló svájcisapkás ínyenc csak mesés ütemnek hí. Zongoránál Blondey Bill; elég jó ahhoz, hogy bármely zenekart elvezetgessen. Jack Minger fújja és a feje fölött Fillmore-i angyalkák repkednek - imádom, szédületes! Csak ácsorgok a külső teremben, támasztom a falat a többi ki-be mászkáló taggal, talán még sör sincs nálam. Itt van Verne is, és jön már vissza Bob Berman (aki egy színes kölyök a Nyugat-Indiákról), fél éve feljött hozzánk bulizni; betéptünk Deannel és a haverokkal, és feltettem egy Chet Baker lemezt, egymást taposva roptuk a szobában; hihetetlen! van a táncában valami tökéletes báj, csak úgy mellékesen, ahogy Joe Louis szteppel) most is így közeledik, táncolva, büszkén. Mindenki mindenfelé nézeget, ez egy jazz-esemény, a beat generáció őrületes cselvetése, találkozol valakivel, szia! aztán másfelé nézel, másvalamire, másvalakire, tiszta őrület! aztán visszanézel, elnézel, körbe, minden jön mindenünnen, árad a jazz hangjaiból. Hello! Mizu? Hú! a kis dobos szólózik, fiatal kezeivel üti-veri a csörgőket, kolompokat, cineket és aztán a lábpedál! BUMMM, fantaszikus hangkarambol – 12 éves – mi jöhet még!
Utolsó kommentek