Az első találkozásom Jim Morrisonnal és a Doorsszal a kilencvenes évek elején történt (bántóan későn, persze, de mentségemre megjegyzendő, hogy kis lurkó voltam még ekkortájt; ha pedig úgy nézzük, hogy később vártak rám pár hetes-hónapos rajongói korszakok olyan zenekarok iránt, melyeknek nevét nincs pofám egy bekezdésbe foglalni a Doorsszal, akkor lényegét tekintve a más dimenzióban létező Doors nagyon is korán toppant be az életembe). Anyuval akkoriban két-háromhavonta elmentünk a kolléganőjéhez, Éva nénihez vendégségbe, a rákoskeresztúri Pesti út mellett fekvő panellakásukba, és amíg ők cseverésztek, én csorgó nyállal vártam, hogy megérkezzen a példaértékű zenei karrierjét akkor már maga mögött hagyó Gergely Róbert közeli pizzériájából rendelt pizza is (az ő nevét csak a pizza miatt említem). Azt hiszem egyébként, a pizzával is abban a lakásban történhetett az első találkozásom. (A szóismétlés pedig szándékos, ugyanis szeretném megtudni, ismer-e valaki szinonimát a pizzára?)

Az egyik ilyen nyálcsorgatás közepette arra lettem figyelmes, hogy Éva néni lánya valami zenés filmet néz a kevés csatorna közül az egyiken. Lelövöm a poént, természetesen az Oliver Stone által rendezett, amúgy sokat kritizált The Doors volt az. És bár erről tényleg csak halvány emlékeim vannak, talán bele is magyarázom, de mégis meggyőződésem, hogy a filmben hallott muzsikák közül a Ghost Song volt rám a legnagyobb hatással (meg persze Éva néni lánya; meg persze az, hogy Éva néni lánya a film végén elmondta, "a heroinisták a mai napig heroinoznak Jim sírjánál" - ahova egyébként elmentem néhány évvel ezelőtt: nem heroinozott senki, csak turisták bohóckodtak, pózoltak, meg az emlékműre firkáltak "itt jártam"-típusú üzeneteket).

Aztán, mivel internet meg ilyesmi dolgok gyakorlatilag nem léteztek ebben az időben (szerintem az egykazettás magnómat sem birtokoltam még), a Juventus Rádió kívánságműsorában pedig nem volt szokás Doors-számokat kérni, egyelőre le kellett tennem a róluk, és kénytelen voltam beérni a fent említett nem említett formációkkal.

Évekkel később, csatlakozván a világhálóra, illetőleg DVD-ről újranézve a filmet, sikerült kinyomozni (mai szemmel persze ez már nem nagy cucc) az addig rejtélyes szám címét, még később pedig azt is, hogy a Ghost Song nem tekinthető klasszikus Doors-dalnak, hiszen évekkel Jim halála után került csak rögzítésre (már ami a zenei részt illeti, hiszen a verset természetesen Morrison szavalta szalagra 1970-ben), és így más, hasonló módon felvett dalokkal együtt az An American Prayer című lemez őrizte meg a jövőnek. Ez volt az utolsó stúdióalbuma az együttesnek - erre a különleges alkalomra, a megmaradt versek költőjük és előadójuk nélküli megzenésítésére állt össze újra az évekkel korábban feloszlott banda. Nyilvánvalóan nem ez a legjobb munkájuk, de van annyira érdekes vállalkozás, hogy ne lehessen egy kézlegyintéssel elintézni. Párbeszéd-töredékekből, személyes emlékekből, koncertfelvételből, dalokból és persze a költeményekből áll össze az album, visszatérő motívumokkal tarkítva. Hullámzik, de azért mégis egységes.

A Ghost Song pedig azóta is az egyik kedvencem. A líra mellett előkerül benne a Morrisonnal kapcsolatban sokat emlegetett, a filmben is felbukkanó meghatározó emlék, melyet ő emígyen foglalt össze:

„Az első alkalom, amikor rádöbbentem mi is az a halál... amikor én, anyám, apám és nagyapám és nagymamám a hajnali sivatagon hajtottunk keresztül éppen. Egy teherautónyi indiánba beleszaladt egy másik autó, vagy valami hasonló történhetett - az indiánok szét voltak szóródva az autópályán és véreztek, elvéreztek. Én még gyerek voltam, ezért az autóban kellett maradnom, amíg apám és nagyapám kiszálltak.

Nem láttam semmit, csak fura piros festéket és embereket feküdni szanaszét, de tudtam történt valami, mert meg lehetett markolni az emberek vibrálását körülöttem, és hirtelen rájöttem, hogy ők sem tudnak többet arról, ami történt, mint én. Ez volt az első eset, hogy félelmet éreztem... és tényleg úgy gondolom, hogy egy-két halott indián lelke ott rohangált rémülten körülöttünk, majd a szívemben lenyugodtak. Olyan voltam, mint egy szivacs, kész voltam ott ülni, és magamba fogadni őket.”

Az album és úgy általában a zseniálisan megírt Doors-dalok hallgatása mellett, ha javasolhatom, olvassatok el minél több Morrison-verset, hogy közelebb kerülhessetek az általa megénekelt világhoz, s eldönthessétek, költőként mennyire volt jelentős a valaha élt egyik legnagyobb zenész.
 

Búcsúzóul pedig álljon itt az egyik kedvenc versem tőle:


RETROSPECTING

Birth is bloody and sore.
Life is long and disconsolate.
Death is slow and degrading.

Who can able to think such a
savageness?


VISSZATEKINTVE

A születés véres és fájdalmas.
Az élet hosszú és vigasztalan.
A halál lassú és megalázó.

Ki az, aki képes kieszelni
ilyen kegyetlenséget?