Egy zenei blog nem élhet anélkül, hogy Kate Bush fel sem bukkant az oldalain, és egy irodalmat igazán kedvelő ember pedig nem mehet el csak úgy Emily Brontë mellett.
A két nevet a Wuthering Heights köti össze - míg Emily Brontë egy, a korában megszokott romantikus világ egyedi megjelenítésével (látomás és valóság keveredése, a narrációval, idősíkokkal való játszadozás), azaz az Üvöltő szelekkel megalkotta a modern regény egyik előfutárát, addig Kate Bush, 130 évvel később ugyanezen című dalával, mindössze 20 évesen berobbant a brit zenei színtérre.
És még egy dolog van, ami számomra összekapcsolja őket: egyszerűen nem tudok hozzájuk olyan közel kerülni, amennyire szeretnék. Mindkettő nagyon egyedit alkotott a saját korában, de egy elzárt szobára, mindenféle befolyás kizárására lenne szükségem ahhoz, hogy teljesen be tudjam fogadni őket. Emily Brontëra már rápakoltam az agyamban nagyon sok olvasmányt, ami elnyomja bennem azt, hogy rácsodálkozzam, pedig megérné szűz szemmel olvasnom, és ugyanígy vagyok Kate Bushsal is: hihetetlenül sok olyan zenét hallgatok, amiknek a gyökerei ehhez az énekesnőhöz futnak vissza.
Így hát Kate Bushon a sor, de nem a Wuthering Heights kap most itt helyet (ennek esztétikai oka van: nem szeretem a refrénjét), hanem egy másik dal, ami közelebb áll az ízlésemhez, és talán jobban a most általam szeretett énekesnők felé mutat (főleg az 'I want it all' beleénekelt rész vesz le a lábamról, plusz ha már a költészet napja volt: a dal szövege felér egy nehezen értelmezhető modern verssel szerintem). Ráadásul van ebben a dalban egy sor, ami nagyon illik az Emily Brontëhoz és Kate Bushhoz fűződő érzéseimre - talán akkor leszek tényleg érett irodalmilag és zeneileg, amikor ezeknek a nagy úttörőknek mindegyikét tudom majd igazán értékelni, azaz "Not 'til I'm ready for you".
Utolsó kommentek