Nick Hornby nem ír úgy, hogy a végeredmény átlépjen zenei műfajba, ahogy teszi azt mondjuk Jack Kerouac, de még csak nem is kísérik a sorait olyan dallamok, melyeket például Alessandro Baricco kelt életre. Ennek ellenére ha össze kell kötni az irodalmat és a zenét, tizedszerre is az ő neve ugrana be. Van egy mondás, mellyel itt találkoztam, és az esetek túlnyomó többségében igaz is: "zenéről beszélni olyan, mint építészetre táncolni." Na de itt van ez a Nick Hornby, aki beszél, ír és mesél a zenéről - vagy épp a zenén keresztül -, és felmerült egyáltalán bárkiben is az, hogy rosszul teszi?
Ha 15 éve letette volna a tollat a Pop, csajok, satöbbi megírása után, már joggal szólhatna róla ez a bejegyzés. Azt a könyvet, mely a zenerajongók bibliája lehetne - és nem a pop szerelmeseiről van szó, hanem azokról, akik szinte mindenről dallamokra asszociálnak; akik folyton listákat gyártanak; akiket napokra le tudsz kötni egy "melyik az öt kedvenc lemezed?" kérdéssel, de a teljes válasz sosem születik meg; akiknek a legnagyobb álma egy lemezbolt, vagy egy zenei újságírói pálya. De szerencsére toll-letételről szó sem volt. Az Egy fiúról az egyik legemberibb történet, amivel eddig dolgom volt (és bár nincs középpontban, de Kurt Cobain is fontos szerepet játszik a cselekményben, csakhogy a zene se maradjon el); a Meztelen Juliet pedig a humora mellett roppant hasznos pofon a hozzám hasonló fanatikusoknak. A másik igazán nagy bravúr viszont az én szememben egyértelműen a 31 dal. Önéletrajzot sokan írtak már, de a 31 legfontosabb dallal elmesélni röviden egy életet, nemcsak érdekesebb, de sokkal mélyebb is. Legalábbis számunkra, akik a "hogy vagy?", "milyen napod volt" vagy "mit érzel irántam?" kérdésekre a legkönnyebben egy-egy szám elindításával válaszolnának. Amikor pedig Nick hanyagolja a zenét, még a focitól legtávolabb álló emberekkel is el tudja fogadtatni a gyakran értelmetlennek tűnő őrületet (igen, ez is személyes tapasztalat).
Ahogy Holden Caulfield mondta Salinger Zabhegyezőjében: "Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar." Nos, ez sem igaz minden esetben, mert Charles Bukowski-val inkább összeverekednék egy kocsmai szóváltás után, de Hornby legerősebb képessége valószínűleg ez. Ma, az 54. születésnapja alkalmából beülnénk valahova, egy korsó sör mellett megbeszélnénk a legfrissebben hallgatott albumokat, hogy minden rendben van-e az asszonnyal, és talán még egy Arsenal meccsre is elkísérném, elvégre születésnap van.
A 31 dal közül több okból kifolyólag nyert az A minor accident: talán Bradly Drawn Boyt kedvelem a legjobban az előadók közül; már korábban is ilyen zenékre asszociáltam Hornbyt olvasva; de legfőképp azért, mert látszólag mindkettőjük munkája egyszerűnek tűnik, látszólag te is és én is el tudnánk játszani ezt a számot és megírni valamelyik könyvet tisztességes gyakorlás után, de természetesen ez nincs így. Vagy ha mégis, ők vették is a fáradságot, és én ezért végtelenül hálás vagyok.
Boldog születésnapot, Nick!