Majdnem egy óra volt csak a beállás...
Ismergettem már a Másfél formációt régebbről is innen-onnan, de élőben előtte még sohasem volt hozzá szerencsém. A másodpercmutató rendületlenül kattogott, a színpadon azonban látszólag semmi sem történt, csak próbálgattak a művészek, forgatták a kis bakelit csavarókat minden eszközön, a feszültség exponenciálisan növekedett így a tánctéren. A pipishegyi éjszakában az EFOTT nagyszínpad előtt a pázsiton a széthúzott prológ ellenére is gyülekező tömeg volt nyugtázható, érezhető volt az izgatottság, hogy most tuti valami nagyon jó lesz. Aztán egyszer csak 4 beütő cin jelezte az egyik legkellemesebb zenés-táncos alkalom kezdetét, amin eddig valaha részt vettem. Bizony kevés zenekar tudta így magára erőltetni a határtalan elismerésemet, de nekik ez nem okozott problémát, és ezzel nem is hiszem hogy egyedül vagyok: egyszerűen a sörös pulton belül-kívül mindenki táncra perdült, velem együtt, ami azért nagy szó,
mert nem annyira vagyok a ritmikus testmozgás bolondja.
Akkoriban még nem volt elterjedve annyira a progresszív instrumentális underground, mint manapság, de a Másfél volt az elsők között, amely a sok későbbit hasonló tevékenységre buzdított, nekem az összes közül mindig ez volt a kedvencem, számomra sokkal inkább szól ez a zenéről, mint a másik kettő: a Korai és Colorstar. Kevés olyan formáció van, aminek stílusát nehezebben be lehetne határolni. Talán leginkább ambient, de kevés elektronikával, de föllelhetők jazz-es, funky-s elemek acid-es felfogásban, és a tömény hangzás egyfajta pszichedelikus koronát is pakol rá.
A zene alapja elképesztően masszív...
A vezérmotívum egyértelműen basszus gitár, amely a rendkívül technikás slappelésektől kezdve át a zúzásig következetesen és betonbiztosan cipeli a számok többségét a hátán anélkül, hogy az óriási szabadság miatt vérszemet kapna és szétbombázná az étert. A saját szememmel láttam egy fonyódi fellépésükön, ahogy a basszer egy bonyolult reefet pendített egy kézzel, közben a szétnyúzott D húrt a másik kezével kiszabadította gitárjáról. Egy igazi zseni zsonglőr, nem számított neki az eggyel kevesebb végtag és eggyel kevesebb húr sem. A nagyon technikás játékosok hajlamosak az ego felé elkanyarodni, de jelen alanyuknál ez nem mondható el, a zenei alázat minden pillanatban érezhető a kreatívan összecsiszolt témák igényes kivitelezése ellenére. Hogy őszinte legyek, azt kell, hogy mondjam, hogy nem találok benne mondvacsinált hibát sem: Egyszerűen tökéletes.
A dob szerepe is kulcs a beszédes alapban, azonban nagyon alázatosan marad a háttérben, pedig gyakran szétdobolja a zenét, váltogatja az ütemezést, feszültséget fokoz, majd visszatér egy sztenderd négynegyedre. Ez káros is lehetne, ha éppen front ének szólna az egész tetején, de ugye itt nincsen egyáltalán. Illetve az aranyidőszakban nem volt, de erről majd később... Szóval a dob szerepe számomra egyértelműen tánccá tagolás, és ez az, ami észrevétlenül mindenkit röhejes táncmozdulatokra ösztönöz. Na jó, nem mindenkit röhejesre, csak engem.
A front illúzióját a szaxofon testesíti meg, hiszen magasabb frekvenciák uralják szinte minden esetben a fővonalat, és valóban nélkülük nagyon üres lenne ez a tartomány. A szexi szaxi nagyon jól ki is egészíti az üres teret, azonban a gitárral gyakran szimbiózisban lesüllyed az árokba, ezért számomra itt kiesik a vezér szerepéből, annak ellenére, hogy vizuálisan is az előtérben kap helyet általában, a dominancia alacsonyabb tartományokban keletkezik, basszusgityó rulez. De jellegzetes effektezéssel a rézfúvós műszer is egyedi fűszerezést és auditív színezéket varázsol, ezzel ráengedve a tejszínhabot, a brutális nagyságú adag gesztenyepürére.
A gitár ellátja a neki szánt feladatot, noha mindig háttérben marad, az éppen aktuális hangulat függvényeként beletémázgat sima és torzított formában is, de ezt nagyon jól teszi, mert egyszerűen több dolog már nem férne bele a zenehallgatás fókuszába, ha még az is elkezdene virtuózkodni, akkor egyszerűen akkora lenne a gesztenyepüré már, hogy ha két hétig emésztenénk, akkor is csak feléig érnénk el.
És ott van még a koktélcseresznye is, az egzotikum, ami mosolyra húzza a táncikáló embertömeg száját megszólalásával, ezzel egyértelműsítve, hogy igen, a kedves közönség valóban a zene ünnepén vesz részt. Ez pedig a cselló... Nagyon érdekes ilyen szerepben hallani a Hitchcock-i húros koporsót, azonban rendkívül csinosan mutat a csuklyás hangszín az összképben. A hangszert teljesen új oldaláról mutatja meg, na azért nem vidám, de azért mindenképpen kecses aláfestést nyújt. Mikor megszólal, olyan mintha megolvadnának a zenei kontúrok és egybeforr az egész egy színes vibráló alagúttá, amin egyszerűen nincs más választás, végig kell táncolni.
A számok közti egyszerű kijelentő mondatokból álló egysíkú kommunikáció azonban könnyen ki tudja zökkenteni a paralízisbe süppedt publikumot, bár az tény, hogy rendkívül aranyos, de az elképesztő profizmus a számok között szertefoszlik ezáltal. Azért az idők folyamán valóban szexepillé erősödött a hiányosság.
Szerintem van sok jobban szerethető alkotás a Másfél repertoárjában mint a mai, azonban a választás szimbolikus amellett, hogy igazán jó klip csak kevés készült tőlük, viszont az Angyaltojást gondolom én a zenekar csúcspontjának és kontrasztos kezdetét leépülésüknek. Több tag is kiszállt a csoportból, és például a cselló nélküli tér nagyon égbekiáltó, de a dobos és a basszer is más személy lett. Jó persze, minden változik és semmi nem tart örökké, amikor az ember már kezdene megbékélni, hogy jó lesz ez még így is, legfeljebb az emlékeinkből származó pozitív attitűdök pótolják a keletkezett veszteséget, akkor egyszerűen jön egy zimme-zumm. Nekem egy újszülött idegesítő gagyarászására emlékeztet Gaya Arutyunyan "játéka", ami minden csak nem a Másféltől megszokott professzionális hangjáték. Valamilyen okból eredendően a gitáros is kiszállt, így már csak az aranyosan kommunikáló Szaxis Levente maradt az eredeti csapatból, a hathúros hangszer mögé Gaya tesója került.
Persze döntse el mindenki, hogy ki mit gondol az egészről, szerintem a Másfélnek már rég vége, a név már csak mint totemhulla szerepel, a "Virágéknál ég a világ..." fölött.
Utolsó kommentek