ha az ember fia zenebuzi, gyakran kapja azon magát, hogy lépéseit a fülében dübörgő melódiákhoz igazítja. ha például svéd operametál rajongó lennék, nyilván kreatívabban kéne megoldanom ugyanezt, avagy csak simán kibontott hajjal zúznék végig a körúton, így viszont marad a szelíd bólogatás, cineket ütni a nadrágon, ritmusváltáskor lépést váltani stb. efféle tevékenységekre kitűnő választás lehet a mindjárt megénekelt zavaros nevű the funky lowlives, cserébe kellően beszédes című száma: a time to let you go.

hosszú és nehéz perceket töltöttem el azzal, hogy felelősségem teljes tudatában (az olvasónak joga van hallgatni!) azon kattogtam, mi az istennel kezdjek itt az egyzenén, elvégre mégiscsak egy zenebuzi lennék, aki végre hivatalosan is zenebuziknak (bocs lányok, ti majd legközelebb) írhat, és ahhoz képest, hogy mennyi depresszív, szívbemarkoló, lassú tűzön elégető felvételt pörgettem magamban végig, érdekes, hogy pont erre a látszólag könnyed felvételre esett a választásom (arról nem is beszélve, hogy annak is megvan a sajátos bája, hogy épp egy ilyen című felvétellel jövök ide először;)

regényt lehetne írni erről a számról, így viszont csak címszavakban hívnám fel a figyelmet arra, hogy egyrészről mennyire zseniális a hangulata - van benne valami légiesség, amihez tavaszt, libbenő szoknyát, és karcsú bokán megcsillanó napfényt asszociálok, ha így nézem a címmel együtt, akkor valami szerelemmel átitatott visszavárós hangulata van; viszont alkalomadtán a másik hangulatba is tökéletesen beleillik, amihez szobában ülő gitározást képzelek el, míg a cím miatt az előszobában valószínűleg végérvényesen becsukódik egy ajtó, de te hagyod, mert itt az ideje, hogy let her (bocsi fiúk, ti majd legközelebb) go, ezt egyszer úgyis hagyni kell, és egyébként is, lehet gitározni -, másrészről mennyire becsülendő, hogy itt azon ritka pillanatokat élheti át a hallgató, amikor az elektronika nem csapja agyon az akusztikát, egyikük sem művészkedi túl, hanem boldogan simulnak egymáshoz, a ritmus zseniálisan fogja körbe a gitárokat, és amikor az egésznek a tetejéről elkezd lecsúzdázni a cselló, az olyan, hogy e sorok írója - a már emlegetett feltekert hangerejű sétálásai közben - hirtelen erős késztetést érez arra, hogy nekiálljon légigordonkázni, és ettől a körülötte tartózkodó civilek hajlamosak totál hülyének nézni.

aki esetleg eme zseniális felvétel után hozzám hasonlóan azt gondolja, hogy akkor a funky lowlives egy kivételes formáció, és hogy az egész lemezt most rögtön muszáj hallani, mert ilyen zenékből egyszerűen nem elég; az félig csalódhat: kellemes, hideg italos, vízpartos zenéket fog találni, amire tökéletesen illik a chill kifejezés, valahol a bent és mondjuk a kinobe közé belőve, az 'itt van a valahol máshol' című lemezükön még sláger is van (sail into sun), sőt még funkyt is találunk egy kicsit, máshol meg némi low-t, és life-ot, bár ez utóbbit sajnos főleg vokóderen keresztül, de ilyen szám nincs több, sőt annyira nem illik a többi közé, mintha nem is a lemezre készült volna, csak a session zenészek leültek volna jamelni a stúdióban, az egyik elektro szaki meg alá tolt közben valami ritmust.

van még egy lemezük a régen szép nyári napokat megélő stereo deluxénél, meg mixlemezük, egy rakás remix, minden, ami kell, egy horvát tengerpartig vezető utat meg lehet tölteni az életművükkel, még akkor is, ha nem az autópályán megyünk, csak ilyen nincs még egy, mint ez, amit lehet két órán keresztül megunás nélkül hallgatni, és hol könnyedén, hol nehézkesen lépdelve rá elmenni a fenébe, hol repülni, hol zuhanni, esetleg csak egy ötéves, büdös vásott kölyökként magunk körül forogni a villamosmegállóban.

u.i.: imhol egy miksz, ami remélhetőleg sose készül el, mindenféle párkapcsolatnak, és szerelmi szívzsibbasztásnak becézett dolgok miatt, de cserébe ez a szám is felcsendül, ajánlott hiányos öltözékben, az ágy közepén hallgatni: