"A Glenn Danzig történet" II.-III.
Az 1983-as egymás torkának való neki- és szétesést követően Danzig sem sokat
tétlenkedett ám, s még ugyanabban az esztendőben összepofozta a Samhain
nevű formációt. A banda (a Misfits-hez hasonlóan) ugyancsak a horror punk
címkét varrta fekete csuklyáiba, ám míg a Misfits Ramones-os alapokra építkezett,
ők határozott mozdulattal nyúltak a klasszikus rock illetve metál elemekhez.
Őszintén bevallom, hogy 1-2 számot hallottam tőlük régebben és azóta sem
vittem túlzásba a Samhain-es idők szerzeményeivel való szorosabb barátkozást.
Aztán most, amikor jelen bejegyzés ötlete szöget ütött fejemben -jó szerzőhöz
híven- gondoltam picit felelevenítem velük kapcsolatos haloványnak sem
nevezhető "emlékeimet" (mert emléknek is csak a legnagyobb jóindulattal). Így történt hát, hogy beszereztem és végighallgattam lemezeiket, s ezek után - mint megrögzött Misfits rajongó- arra jutottam, hogy számomra a Misfits a maga punkos, poros, dallamos alapjaival és az arra pakolt horrorisztikus strófákkal jobban üt, és nemcsak a zene miatt, hanem Glenn Danzig fantasztikus Jim Morrison-t és Elvis Presley-t idéző hangfekvése miatt, ami tisztábban szól és jobban előtérbe kerül, s nem válik a torzítás martalékává azokon a korongokon. A véleményemtől függetlenül, természetesen ezek is dicső éveknek számítottak, és nem arról van szó, hogy nem jó, csak nem Misfits.
Aztán elkövetkezett 1986. július 14-e, a nap, amikor öcsém pontosan 20 napja képezte nukleáris családmagunk negyedik negyedét, illetve a nap, mikor a Samhain a híres new york-i Ritz pódiumára lépett, ahol az éppen akkoriban szárnyait bontogató Rick Rubin is megjelent, ami pontosan elegendő volt egy újabb, minden eddiginél merészebb fordulathoz Danzig életében...
Rick zsenialitása már ekkor megmutatkozott. Tizenkilencre lapot húzott- és kaszált. Szimplán Danzig lett a név, melyre a banda kereszteltetett. A lecsupaszított, ördögien puritán, ám jópár konténernyi döggel telibezúdított hangzás, az "Evilelvis" messzeföldön híres baritonjával történő "mesterséges megtermékenyítése" következtében 1988-ban, egy olyan lemez jött a világra, mely mind a mai napig méltán viseli a klasszikus jelzővel megspékelt, alapmű kitüntetést. Jómagam is (mindahányszor felteszem) reflexszerűen fejet hajtok a lemez előtt. Érezni rajta, hogy mekkora volt a tét és mindennek kegyetlenül a helyén kellett lennie az utolsó szál hangig, ahhoz, hogy akkorát szólhasson amekkorát szólt. Misztikus és profi hanganyag ez, nincs mese. A tíz dal mindegyike képes sorra lepattintani melltájékon a gombokat (trikó esetén ugyanott rézsútos szakadás), ezzel egyidőben pedig természetesen bicepsztájékon is megadja magát a textília. Feltéve, ha az ember akkora muszklikkal van megáldva, mint amekkorákkal maga Glenn Danzig. De mint tudhatjuk a máz nem minden, főleg ha az embernek akkora pofája van, mint a Sötétség Bariton Hercegének, mert így könnyen belszaladhat egy állasba pl. a backstage-ben, s így sokkal cikibb az, ha netán ennek következtében menten padlót is fog. És hát Elvis Gonosz Reinkarnációja a könyvespolca előtt pózolva azt is bebizonyítja, hogy az izom és irodalom szó nemcsak alliterál...
A kihagyhatatlan linkek után pedig -komolyra fordítva a szót- következzen az 1988-as lemez hatodik száma, ami a legnagyobb Danzig sláger és egy örökbecsű rock/metál himnusz is egyben.
Íme!
Utolsó kommentek