"Ezt meg dugd föl a húgod seggébe!"
(Erre mindjárt visszatérek.)
Sajnos megvan az a rossz tulajdonságom (és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül), hogy még a legnagyobb kedvenceimet is meg tudom unni, ha túl sokat kapok belőlük. Így volt ez valami meggyes péksüteménnyel is anno (azóta is émelygek, ha megérzem a szagát), meg hát hány zenével és filmmel alakult ugyanígy. Elkerülendő a kedvencek megutálását, kénytelen voltam némi önkontrollt foganatosítani, és szándékosan nem enni, hallgatni, nézni túl sokszor ezeket a kedves dolgokat. Mittudomén, tejbegrízt, Dead Meadow-t vagy Scorsese klasszikusát, a Casinót.
Hát, nem tudom, hogy önmegtartóztatásom jól működik-e, de az biztos, hogy most, ma, minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül fogom elővenni a megunhatatlan (na, persze) Casinót, és megnézni sokadszor, hogy mit alkot Nicky Santoro barátunk: már előre izgulok, hogy beveszi-e Las Vegast, ellenáll-e Gingernek és persze kap-e végre jó lapot, miközben Clarence "Frogman" Henry énekel - vagy pedig kénytelen lesz feldugatni őket mindenféle seggekbe?
Nem is írok többet, nézem inkább a filmet.
(aztán hallgatok egy kis Dead Meadow-t.)
(amint elhelyeztem a kakaószóratot a tejbegrízemen)
Utolsó kommentek