az élet szép, hovatovább én mindennel meg vagyok elégedve, így aztán a világ egyik legszomorúbb számát szeretném egyre zenélni.
képzeld el, hogy nadrágtartód van, és vízszintesen csíkos zoknid, az arcodon maszk, van aki erre mondja azt hogy 'bohóc'; kezedben harmonika, alig látsz már, nemsoká teljesen megvakulsz. múlik körülötted a világ, de te már kifutottál az idődből; és az emberek a fejedben mind meghaltak már.
hazatámolyogsz, csak az alkohol mosolyog benned, fáradt vagy, és sokat félsz; már mind meghaltak, akik a fejedben vannak. egyszer talán volt apád is, meg anyád is, téged mégis az utcák neveltek fel látod; és most már mindenki halott benned.
hát énekelsz még egy utolsó, szomorú dalt. nem jó a dallam, nem jók a hangok; úgyis mindenki halott már a fejedben:
meghaltak az emberek benned.
annyit jegyeznék csak meg, így a végére, két perc harminchat másodperc után, hogy egyrészt tessék meghallgatni még egyszer. másrészt mégiscsak furcsa, hogy hogyan születik egy ilyen bejegyzés; két héttel ezelőtt se azt akartam, amit, és két héten át azt hittem, hogy azt akarom, amit már előtte akartam. aztán ma bementem egy szobába, ahol épp ez szólt, és megmaradt a fülemben, hogy meghalnak az emberek bennem; úgy mentem ki, hogy basszameg tényleg. hadd hallgassam meg még egyszer! és még egyszer. most már ti jöttök. egyébként a tiger lillies bús, keserű, komédiás világ, érdemes benne elmerülni, párszor, nyakig; az 'elcsúszott életek altatói' című lemezükben pedig annyi szomorúság van, mint egy padláson felejtett öreg harmonikában.
úgy látszik, ezt akartam, csak nem ennyire.
Utolsó kommentek