"Bátyja tépte föl a burkot erre az egészre, születésük reggelére; s az akkor még névtelen Euchrid – mintha egyetlen határozott gesztusával saját eljövendő életének inerciájához adott volna fordított példát – jól belekapaszkodott fivére sarkába, és a hívatlan vendéghez illő teljes díszben a napvilágra szuttyant.

A nap olvadt mennydörgésként pörgött a déli égen, egyre ütlegelte a kunyhó bádogtetejét és kátrányozott deszkaoldalát. Apu odabenn ült az asztalnál, körötte agyafúrt, csupa rugó acélszerkentyűi. Folyt róla a víz a dögforróságban, míg csapdáit olajozta. Hiába igyekezett elzárni fülét nejének részeg óbégatása elől, aki az öreg, kiégett Chevy hátsó ülésén elnyúlva zagyvált szüntelen. A szemétdomb ékessége volt ez a kocsi, téglákon nyugodott a kalyiba mögött, mint egy jókora páncél, amit undorodva vedlett le magáról valami túlméretezett csúszómászó.
Benne tiltakozott a vajúdó rángásban rikoltozó, részeges hitves a hasában duzzadó és rugdalózó csoda ellen, meg-megszopva saját főzetű Fehér Jézusát, hogy csak úgy rázkódott állásán a Chevy, és a nő nyüszített és visított, és visított, és azt nyüszítette: – Aa! Puú! Aa-puuú! –, míg azt nem hallotta, hogy nyílik a kunyhóajtó, aztán csukódik, annak utána pedig elbúcsúzott a reggeltől, s eltávozott az eszméletlenségbe.
– Úgy beszívott, hogy tolni se bírt – mondogatta később Euchridnak Apu.
Még ájultában is csak szorította, szorongatta a pálinkásüvegét; Apu kitépte felesége mocskos mancsából az üveget, és vigyázatosan széttörte a kocsi rozsdás hátsó uszonyán.
Bábának fogadta intuícióját, szikének vett egy nagy üvegcserepet, kiterítette a magatehetetlen szülő asszonyt, és krumplihéjpálinkával lötybölte intim részeit. És miközben egy sorozat káromkodás zúdult ki a száján, és a nyár összes rovarja ott zümmögött, és a nap pörgött az égen, és sehol nem látszott egy felhő, pokoli sivítással, latyaközönben két nyáladzó batyu bukott elő.
– Jézusom! Kettő! – kiáltotta Apu, de az egyik nemsokára meghalt.

Benn a vityillóban két, újságpapírral kibélelt gyümölcsösrekesz feküdt egymás mellett az asztalon. Apu már összeszedte és falra akasztotta a csapdákat.
Két rekesz, mindkettőben egy-egy csecsemő. Apu rájuk sandított.
Egy kukk se jött ki a szájukon, mindketten csöndben feküdtek hanyatt, anyaszült meztelenül, a szemük tágra nyílt, mindenfele elkóborolt. Apu elővette nadrágzsebéből az agyonrágcsált ceruzacsonkot, hunyorítva a kisdedek felé hajolt, s az elsőszülött bölcsőjének láb felőli végére fölírta, hogy #1, aztán, megnyalintva szája szélét, Euchrid rekeszére azt, hogy #2. Majd hátralépett, és az egyikről a másikra bámult, és a másikról az egyikre, oda-vissza, megfontoltan.
Fura mandulaszemük volt, szemhéjuk enyhén duzzadt, és szinte pillátlan; rámenős, mohó, sosem nyugvó; egy pillanatra sem nyugodtak, inkább libegtek ezek a fura, fecsegő szemek, libegtek és vacogtak szemöldöktelen gödrükben.
A kis Euchrid kuccant egyet, élesen és kurtán, pici, rózsás nyelve fölcsapott a felső ajkára, majd visszapöndörödött a szájába. Mintha jelre várt volna, és Euchrid félénk köhintésében ismert volna rá, a bátor kis elsőszülött lehunyta szemét, álomba hullott, melyből soha többé nem ébredt föl.

*

– Ég veled, testvér – mondtam magamban, mikor elhúzott, és egy egész percen át azt hittem, már én is kifújok, olyan kurvájul hideg volt a halála.
Aztán a csöndes éjben felém úszott a reszelős balhézás, őszukasága, az één jó anyám, Anyu rikoltotta ki torokkaristoló átkait a trágárság seggelukán át, miközben a Chevy oldalát verte öklével, és azt üvöltözte: – Ho-ol a pijám!
– Ha-oo-ooal a peee-jáám!
Apu két hevenyészett hámmal szorította le bokámat és mellemet, így kényszerített vízszintes testhelyzetbe a ládámban – a kiságyamban –, de mivel olthatatlan vágy emésztett, hogy bátyám szándékát kifürkésszem most, amikor oly önfejűen fejest ugrott az örökkévalóságba, megkíséreltem fölemelni a fejemet, remélve, hátha megpillanthatom darunézetből egy szemvillanásig. Miután se szó, se beszéd kivonszoltattam az Életbe, fölös nehezékként kidobattam a magzati lét szeszes szutykaiból – jaj, az a meghittség, amelyben lebegvén lebegtünk! –, s most itt rekedtem a születés traumájától szédelegve, a végső Talányról alkotott felfogásom – képzelhetitek – szégyenletesen hézagos értesüléseken alapult. Már úgy értem, honnét is tudhattam volna, milyen rohadtul halálszerű a Halál?
Mindenesetre, akármennyit kapálóztam és nyújtóztam, a két hám semennyit sem engedett – nemnem, nem engedett egy icipicit se, és a végén fölhagytam minden reménnyel. Megfáradva és fölcsigázva csak feküdtem, és törtem a fejem, de még hogy!, gondolkoztam az één szentté lett bátyámról a gyümölcsösrekeszben, ott mellettem, és azon rágódtam, hogy a pokolba fog a mennybe kerülni, ha csak feleannyit kell kínlódnia, mint nekem, hogy kicsússzon a kötelékéből.
Ám addigra már sikerült egyik pici karocskámat kiszabadítanom abban az első, roppant, hiábavaló és végső soron jövőt idéző küzdelemben, és pondrónyi bütykömmel átkopogtam neki egy üzenetet – rejtjeles kipek, kopok és szünök ama rendszerét használva, melyet bátyámmal eszeltünk ki az anyaméh rezgő dorombolásában.
Ne-feledkezz-meg-testvéredről-válaszolj.
De az één bátyám nem válaszolt. Másodszor is átkopogtam neki, a végéhez hozzátettem, hogy Léccives, de megint nem felelt. Léccives. De één nem inogtam meg, megmondtam neki, milyen az Élet, és érdeklődtem, kifejlődött-e máris valamilyen különleges képessége a Halálban. Jelzéseim türelmetlenné váltak, széttöredeztek. A hasztalan koppanások üresen és magányosan tétováztak rekeszem fölött.
Az-élet-rossz-ez-pokol-tudsz-repülni-seg-pokol-segíts.

Végül visszanyertem önuralmamat, és nyúzott ököllel, zokogva kikopogtam az utolsó üzenetet rekeszem belső falán."

(Nick Cave: És meglátá a szamár az Úrnak angyalát, részlet)