minden napra egy zene

Rögtön négy téma is felmerült e poszt kapcsán, amiből kettőre mindenképpen ki is térek.
Kezdésnek nem árt futni néhány kört Chris McCormack körül, akiről sok helyen ezt írják: techno's international man of mystery. Teszik ezt mindezt joggal, hiszen az angol producerről nem sokat tudni, de még azt se biztosan. A '96-os debütálás óta ritkán jelentet meg valamit, az viszont mindig olyan, hogy senki sem érti miért nem teszi ezt gyakrabban. Fellépései nincsenek, ami több dolgot is bizonyíthat: van jobb dolga; nem élvezi élőben előadni a zenéit; nem elég jó dj ahhoz, hogy kiálljon közönség elé; minden energiáját a zeneírásba fekteti; irtózatos módon gyűlöli a nyilvánosságot, válassz (és az ezekből - vagyis abból, amelyiket választottad - kifolyólag mindössze egyetlen képet találtam az interneten róla, de egyrészt azon sem biztos, hogy ő van, másrészt pedig még csak nem is mutat sokat). Egy dolog viszont fix: McCormack semmiképpen sem az a típus, aki néha már azért jelenteti meg a félkész, vagy éppen jól-működő-ám-mégis-silány-minőségű zenéket, hogy minél több helyen belefussanak a nevébe, s így minél több helyen igény legyen a fellépésére (márpedig ez ismerős, ugye?). Ő akkor ad ki valamit, ha az valóban készen van, és mindenből olyan szintet produkál, amire még a stílusok legjobbjai közül is csak kevesen képesek. Némelyik remixét (Ian Void: The Rascal, Chris Liebing: Next Try, Space Djz: Ak47) és még több szerzeményét hosszú éveken keresztül forgatták minden valamirevaló techno buliban - ezek a hol megtört, hol a klasszikusabb formát felvevő darabok egyébként nagyjából olyanok, mintha The Advent és James Ruskin legszebb napjaikat együtt töltötték volna, bár őszintén szólva ez most annak mond csak valamit, aki valószínűleg McCormack-et is ismeri, szóval maradjunk annyiban, hogy piszkosul érti a dolgát. Aztán ott van rengeteg olyan ambient, amilyenből megint csak kijönne nem kevés egyzene; az első nagylemeze második fele csupa olyan tech-house, melyeket a mai napig bármikor elővehetnének a műfaj művelői; UK Gold alteregóján a tribal/tech-house énjét bontakoztatta ki és bővítette rengeteg lemezlovas táskájának tartalmát vele; és akkor itt van néhány electro, mint a választott darab is, melyet tényleg csak azért emeltem ki végül, mert éppen (sokadszorra) electro lázban égek, na meg ez a műfaj is reneszánszát éli most, és akkor most írhatnék erről a két témáról, de meghagyom a későbbiekre, mert könnyen lehet az már önmagában is egy hosszabb írás.
Amit viszont nem tudok kihagyni, az az, hogy honnan is jött ez most. Bár van egy piszkozat a gmailben, tele olyan előadókkal, akikről régóta szeretnék ide írni, így McCormack neve is azóta várólistán van, mióta először elgondolkodtam, hogy kikből is legyen egyzene, de mégis akkor ugrott fel így a lista élére, amikor a pár héttel ezelőtti Robert Hood buli után lefolytattam az egyik legjobb beszélgetést, amit csak egy tökéletes két órás szett után egy tökéletes estén letudhat az ember: szinte valamennyi régi, vagy régóta kitartó kedvenc techno dj és producerünk neve szóba került, mellesleg pont annak kapcsán, hogy kikből kéne egyzene. Én meg arra jöttem rá, hogy mindenkinek kéne egyzene, mindenkinek, akinek valaha is fontos volt legalább egy zene, akinek van egy jó története egy zenéről, aki érez valami egy zene miatt, amit akár pár szóban, akár néhány mondatban, akár egy novellában ír is ki magából, de ki kéne. Persze tudom, hogy a legtöbb ember nem fog emiatt összegyűjteni x másikat (és hogy egyébként sem csinálná szívesen), hogy nyíljon egy csomó mégegyzene, de én személy szerint nem bánnám, arról nem is beszélve, hogy milyen zenéket produkálna az a hölgy például, aki még nálam is többet tud Chris McCormack-ről, vagy éppen Chris McCormack, ha már témánál vagyunk.