A pincemester mai ajánlata:
2002-es amerikai cuvée borkülönlegesség, mely egyfelől az angyalok városa déli lejtőin nemesedett rage against the noir és seattle kietlen hangkertjében felcseperedő könnyedebb soundgarden savignon házasításából született. Jól érezhető benne mindkét vonal előnye, hiszen a rage (Tom Morello, Brad Wilk, Tim Commerford) a tőle elvárható tökéletességgel lüktető stoner-es pattogó funky-ban oldja föl a kellemesen petróleumos aromájú, ambár kissé karistolós, dallamos és erőteljes vokált (Chris Cornell). A szépen különválasztható jegyek ellenére beszélhetünk egyedi tulajdonságokról a dolog kollektív értelmében, azaz egy vadonat új boröröm egyéni vonásait is fölfedezhetjük benne, méghozzá rendkívül nagy terjedelmet fed a borkultúrából, annak számos határán túllépve.
Stílusjegyeit tekintve meglehetősen nehéz éppen ezért kiteregetni mindet, hiszen a 70-es retró feelingtől elkezdve a new wave-ig elég sokmindenről szót kellene ejteni, bár szerintem néha átmegy ez a sokrétűség az elmélyülés rovására, ráadásul az én ízlelésemnek ez a Led Zeppelin-es vonal kissé disszonánsan hat a többire. Olyan ,mintha késsel-villával ennénk a madártejet.
Elképesztően precíz és kidolgozott minden egyes aromafoszlány, mind a tehetség, mind a szorgalom temetetlen hordozója. Struktúráját tekintve is egy remekmű, téma-téma hátán, amik jól illeszkednek egymásba, vagy éppen váltogatják egymást, bár egyértelműen sok. Olyan mintha soha nem akarna véget érni.
Az optimális fogyasztás érdekében érdemes az esti órákban elővenni a hűtőből, de egyébként vezetéshez is kifejezetten kellemes, hosszan tartó utóíze jó közérzetet is biztosíthat megfelelő emocionális állapot mellett. Baromfikhoz, vadakhoz és szelídekhez is egyaránt jól harmonizál, mondhatnám rá, hogy univerzális társ lehet egy sikeres nap megkoronázásában, vagy kevésbe sikeres nap elfelejtésében.
És minthogy az, ami mesterséges közegben jött létre, természetes körülmények között könnyen szétesik, mint a teremtés és pusztulás örök törvénye, ez történt a jó öreg Audioslave-vel is, akik egyébként a pletykát szerint az elejétől fogva veszekedtek, 3 nagyszerű lemezt azonban ránk hagytak, amiknek pont a széleskörűség a legnagyobb hibája, hiszen szinte mindenki megtalálhatja benne az általa kedvelt elemet, stílust, de a többi jelenléte kicsit olyan idegenné teszi azt.
Bizony, aki sem fehér, sem nem fekete, az könnyen szürkévé válik, akit senki nem szeret igazán.
Utolsó kommentek