Amennyiben korszakokra akarjuk bontani az életünket, sok minden jelentheti egy-egy időszak végét/kezdetét, születés vagy halál, szerelem vagy szakítás, egy mondat, egy ölelés, egy mosoly, egy kézfogás a diplomaosztón, vagy az, hogy elmész a Portishead koncertjére.
Mert lehetett akármilyen szar a hangosítás, lehetett akármilyen kevés ember is, aki tudta, hogy a visszataps után a Roads jön, hallani a világ legjobb énekesnőjétől* azt a 32 sort, amire azóta vársz, hogy először kirázott a hideg tőle, olyan érzés, amilyet még azok is ritkán élnek át, akiknek egyébként a legtöbb érzésüket zenék váltják ki / irányítják, legalábbis magamból kiindulva így gondolom. Mert ez nem olyan, mint amikor minden hónapban két péntek vagy szombat estéről azzal jövök haza, hogy évszettje meg évbulija. Hogy ennyire magányosnak és szomorúnak érezzem magam bő 5 percen át, hogy felidézzem pillanatok alatt évek fájdalmát, hogy Beth Gibbons minden hangjából szakadó reménytelenséget a magaménak érezzek, erre csak kevés együttes/szám képes, és ez ilyen volt. Fogalmam sincs mi lesz másként ezután, talán semmi, talán többé nem sírok, talán megkomolyodom, talán depressziós leszek, bárhogy is, ezt az emléket halálomig meg akarom tartani.
*kár belekötni, úgysem engedek a véleményemből
Utolsó kommentek