'ha terveket kovácsolsz a jövőre – mondta chan chu -, sose feledd levenni őket az üllőről és a többi terv közé hajítani' - lásd: aki nincs. a bölcs eme bölcsessége nagyjából igaznak tűnik a posztokra is, az istennek nem sikerül arról írnom, amiről azt hiszem, hogy szeretnék.
mert hiába tervezek, tanulom meg a menetrendet, félreértések jönnek, mennek, mint a vonatok, azt hiszem menetrend szerint, pedig késnek, sietnek, lekésem őket, vagy nem jóra szállok fel, félreértések kattognak alattunk, azt hiszem, te azt hiszed, más amit érzek, és más amit érzel, és megint más az, ami van, hiába tervezek, veled, nélküled, ellened, nem győzök csodálkozni, hogy ahhoz képest megint hol vagyunk, vagy merre tartunk, mint amikor kinézel a vonatod ablakán, és a naplemente mellett ott van síneken egy hulla, ami önmagában külön külön talán még elviselhető lenne, a sínek is, a hulla is, a naplemente is, de így együtt, ott, akkor, félreértés, kurvanagy félreértés, valami képtelen kizökkenés, gyerekkorom húszforintosa a kerekek alatt, amivel azzal riogattak, hogy kisiklik tőle a villamos, az érzés, az élet, és hogy az ilyeneket milyen baromi nehéz elviselni, de, mint annyi mindent, zenével ezt is egy kicsit könnyebb;
mert például van egy ilyen szám, amiben lángol a gitár, nem a konkurencia miatt, hanem tényleg, átjárja az egészet ez az elképesztő húrbecézgetés, hol az ének alá megy, hol lenyomja, mintha kétszer kapnád meg azt az egyet, egyszer amikor a szövegre figyelsz, egyszer meg amikor csak a gitárra, az üvöltő, gyengéd, tajtékzó gitárra, ami alulról mondja azt, amit fölülről a dalszöveg, mint például hogy
that my eyes are seeing twice: once for every expectation, and once for what I realize
nesze neked, mondom, igazi sztereó, egyszer mark lanegan, akinek a hangja miatt valószínűleg megéri lánynak lenni, egyszer meg richard warren, akinek a kezében biztosan megéri hangszernek lenni, az egészet pedig az a soulsavers fogja össze, akik részemről portishead - massive attack magasságokban járnak, súlyos, nehéz számaikkal, amiknek csak a stílusjegyeiből kitelne egy poszt, olyanokra gondolok mint hogy trip hop, rock, soul, blues, pop, ezek mind ott lesznek a címkék között, ha gondolod, ez a szám viszont egyik se, és mindegyik egyszerre, ráadásul az eredeti gene clark, újabb isten a horizonton, akit a mi korosztályunk valószínűleg csak - az egyébként zseniális - death in vegastól ismerhet (so you say, you lost your baby), pedig mit veszítünk vele, egyébként is, miket veszítünk véletlenül, vagy miket nyerhetünk a véletleneinkkel, pedig mit veszítünk vele, egyébként is, miket veszítünk, véletlenül, mondjuk időt, például minek kell ilyen hülyeségeket olvasni, és miket nyerünk is a véletleneinkkel, mint mondjuk most, ha
mert így egy válogatást szerezhetsz, némi szokásos szenvedés után, ami a soulsavers szerintem legjobb számait tartalmazza, olyanokat mint a revival, amik tökéletes aláfestő dalok arra az állapotra, amikor az ember valami képtelen perverziónál fogva kora reggel babitsot olvas a reggeli kávé mellé (már le se merem írni: véletlenül), aki asszondja:
tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz? ezaz basszus, közben szól az unbalanced pieces, kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? mind teneked! ez a babits tudta a frankót, nincs is kérdés, aztán meg jön a miss understanding, és a lényeg, hogy mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak, és ott a gyönyörű bonnie prince billy feldolgozás, a you will miss me when i burn, és a végére már csak egy mondat:
nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak
Utolsó kommentek