Most, hogy megint szinte jár a metró a Kökin, illetve hogy kisvártatva azért csak megnyílik a bevásárló- és szórakoztató központ s ezzel egy időben alaposan átalakul a kontextus, bizony engem is átjárnak a nosztalgikus érzések, melyek (mint általában a nosztalgikus érzések) próbálnak meggyőzni arról, hogy márpedig régen jobb volt, és van mit siratni.
Még az is lehet, hogy igazuk van.
Ahogy magam elé idézek egy átlagos reggeli csúcsidőt (abból a 3-4 ezerből, amit volt alkalmam átélni a Kökin), nem tudom nem az érzékek birodalmának nevezni az objektumot. Lássuk, miért.
Már a Sibrik-felüljárót átszelő buszon állva, ahogy szövetkabátomat cirógatja a Keresztúr irányából kacsintgató december reggeli napsütés (szándékos az időpontválasztás, hiszen ki ne unná már a nyarat, és amúgy is sokkal jobban esik téli történeteket olvasni), van lehetőségem alaposan megfigyelni, ahogy a Köki szocreál lego-űrállomásra hajazó nyúlványai méltóságteljesen beleolvadnak a háttérben magasodó Határ úti tévétorony, a SOTE és a budai hegyvonulatok által meghatározott tájegységbe. A napfényben fürdő, csábító narancssárga színpompa valósággal magához láncolja velem együtt a koffeinnel pörgetett utazóközönség tekintetét is, és az a kellemesen kéjes borzongás, ami most végigszánkázik a testemen, nem szólhat másnak, mint a tudatnak: nemsokára engem is magába szippant eme impozáns csoda.
Mielőtt azonban beléphetnék a birodalomba, el is kell jutnom oda. A buszvezető egykedvűen közli a megfellebbezhetetlen tényt: Köki, végállomás. A viszonylatról való leszállást követően rögtön mellém huppan az afro-magyar fiatalember, s így szól, alig hallhatóan, de mégis jól érthetően: cigi cigicigicigi cigicigi. Nem ám kéri! Adja. Ez ilyen hely. Ő az, aki néhány hét múlva, szilveszter közeledtével, kisebb metamorfózison esik át, s akkor meg így szól, a maga diszkréciójával átitatva, természetesen: petárdarakétarakétapetárdatűzijátékpetárda.
Hopp, addig álljunk meg, amíg nem késő. Ha én leszek a történet főszereplője, könnyen unalomba fulladhat ez a képzeletbeli, de mégis hiteles leírásnak szánt história, hiszen én minden Kökin tapasztalt mozzanatot azzal a nem éppen elítélhető egykedvűséggel veszek tudomásul, ami egyenes következménye a több ezer látogatásomnak, és amiből az következik, hogy már fel se tűnik, ha történik valami.
Szóval képzeljük inkább az alsószomszédomat a Kökire. Sőt, már előbbre, a buszra. Az alsószomszéd (kire néhányan talán emlékeznek is) kínai illetőségű, neve Szü (munkahelyi kötelezően választott magyar neve Csaba, korábbi AT&T-s ügyfélszolgálati alteregója pedig Steve volt), mindig mosolyog és olyasféle gombahaja van, mint ami az én óvodáskori képeimen figyelhető meg. Szü még jóval kevésbé rutinos, amióta Kőbányán lakik. Például a buszon is rossz oldalra áll, így az előbb ismertetett páratlan látkép helyett kénytelen szembenézni az ébredező kora téli napsugarakkal, aminek köszönhetően pupillái olyannyira összeszűkülnek, hogy leszállás után a cigiárus, keveset adózó fiatalemberbe pont éppen belebotlik, és engesztelésül meg is vesz tőle két doboz zárjegytelen, kétes eredetű Marborót (sic!), majd a kattogós, félévente két hónapon át javított, egész Dél-Pest által ismert mozgólépcsőre szökken fel, és (megint a rutintalanság!) megfogja a gumiszalagot, s persze bele is nyúl valami különös nyálkába.
Szü reggele tehát nem éppen úgy indul, ahogy az elvárható. Szü azonban jó kedélyű fiatalember, nem lehet egykönnyen odapiszkítani a hangulatába. A mozgólépcső tetején elhelyezkedő, a Köki állandó lakójaként ismert nő(?) furcsán képzi szájával azt, hogy "csak öt forintot adjanak", Szü nem is érti pontosan, ezért továbbmegy, de mielőtt megveszi a fahéjas kürtőskalácsát, csak leragad a számára még ismeretlen, egy kartondoboz tetején lebonyolított itt-a-piros-hol-a-piros derbinél. Rövid megfigyelés után úgy dönt, ki is próbálja gyorsan ezt a vetélkedőt, mert hát a próbajáték során mindig a jó gyufásskatulyára bökött.
Miután elveszti az aznapi és a másnapi kürtőskalácspénzt, kissé csalódottan sorol vissza a tömegbe, amely a füst-, pára- és leheletfelhőn át sodorja tovább a metró irányába. Ezen a ponton veszi csak észre, hogy milyen összetett illatorgia veszi körül. Mivel Szü nem ismeri tökéletesen a nevét ezen szagforrásoknak, kicsit segítsünk neki! Ami világosan elkülöníthető: húgy-, szar-, hajléktalanszag, ételfronton fánk, ugye kürtőskalács, frissensült fornetti, gyros, hentesbolt (annak minden bájával) [itt szúrnám közbe, hogy a hentes mindenkinél hűségesebb volt a Kökihez: már körbebontották körülötte a folyosót, ezzel megközelíthetetlenné téve az üzletet, az még hónapokig ott állt, olyanformán, hogy az utcáról látszott, még mindig akciós a tarja], ami pedig a cseppfolyós különítményt illeti, természetesen alkohol (azon belül Partizán szeszesital és Mátyás keserű biztosan), némi kávé, valamint por-, cigi- és úgy általában emberszag, de persze ez nem minden, hiszen további nehezen azonosítható aromák tömkelege öleli körbe Szüt. Próbálja visszatartani a lélegzetét, de ennek csak az lesz az eredménye, hogy a hosszas önmegtartóztatás után még mélyebbet kell szippantania az esszenciából, és így jó alaposan letüdőz minden szagmolekulát.
Szü beáll egy sorba, amiről azt gyanítja, hogy a jegyvásárlásra várakozók alkotják. Mivel angolul remekül beszél, próbálja megnyugtatni a Ferihegyről érkező, nagy bőröndökkel álldogáló, rémülten körbepillantgató turistákat, hogy ne aggódjanak, nem ilyen az egész ország. Ők azért mégiscsak tovább aggódnak, úgyhogy Szü inkább segít a frankfurti járat minden utasának venni vonaljegyet, ha már a pénztáros néni nem tudja magát megértetni velük (pedig szépen artikulálja a magyar szavakat: "Mit nem lehet érteni azon, hogy SZA-KASZ-JEGY?" - kérdezi).
Szü ezt követően szeretné elintézni az aznapi bevásárlás egy részét is, de épp megvenné a reklámáron kínált paprikát annak alkalmi árusától, mikor éles fütty harsan (valaki mintha azt kiáltaná, hogy "rendőrök!"), s borulnak az itt is remekül hasznosított kartondobozok, tűnik el a paprika és vele együtt a portéka tulajdonosa seperc alatt a reggeli forgatagban. Kész, ennyi, ottsevótam, biztos úr, a csalódott egyenruhások pedig jobb híján kénytelenek igazoltatni egy-két hontalant.
Elképzelem még, ahogy Szübe belekötnek, előbb egy szkinhed, aztán egy cigány, de ezt tartogassuk neki a hazaútra, mert már így is késésben van. Sietősre fogja tehát, gyorsan balra kanyarodik a metró felé, így nincs alkalma megtekinteni, hogy a Vaspálya utca felőli oldalon melyik részen nem ázik be az építmény, illetve azt sem láthatja, hogy a Dohányozni tilos! felirat alatt elhelyezett hamutartók köré mennyien gyűlnek össze a vasútra váró füstölgők közül. Viszont jobbra pillantva (közvetlenül a másik jegypénztár mellett) szerencsére látja és érzi az egykori delikátesz területén kialakított foglaltvécét (nevezhetjük vadvécének is, a lényeg, hogy habár semmilyen, erre a célra szolgáló alkalmatosságot nem helyeztek el, ezen a pár négyzetméteren mindenki szabadon elvégezheti a dolgát, ha úgy tartja kedve és szüksége). Szü még végigpróbál három jegykezelő-készüléket, mire az egyik kilyukasztja a jegyét, majd lerobog a metróhoz, és estig nem is látjuk.
Ilyen a régi jó Köki. Él, vibrál, mozgásban van, lélegzik és szaglik. Komolyan sajnálhatja, aki ezt nem látta. Kicsit hiányzik. Kurva nosztalgia.
Utolsó kommentek