A toalett hátsó fala voltaképpen egy jól megtermett fémlap, amit akkor szokás levenni, ha meg akarjuk nézni, mi újság, hogy mennek a dolgok a vízhordó csövek környékén. Laikus szem sok örömét nem leli e látványban: az ízléses khaki színűre festett beltérrel bíró, drogériákban kapható kemikáliákkal őszi fenyőerdő illatúra varázsolt, minden igényt kielégítő WC-fülke rendjét és egységét jó alaposan megbontja az a négy irgalmatlanul nagy cső, ami egyszer csak ott sugározza a tekintélyt a mi lakásunkban; a rajtuk boldogan futkározó csótányok pedig egy percnyi néma áhítattal és vigyázzállással nyugtázzák, hogy territóriumuk határa minden korábbinál jobban kitágult.

Épelméjű panellakónak éppen ezért esze ágába nem jut ilyen módon átrendezni a mellékhelyiséget, egészen addig, míg a már úgy egyébként is gyanús (de egy jó darabig azért kényelmes kézlegyintéssel elintézhető), egyre jobban hallható csöpörészés mind intenzívebbé válik, s a barátságos szivárgás, amivel egy precízen odahelyezett törülköző eddig gond nélkül megbirkózott, már arra a visszavonhatatlan felismerésre kényszerít bennünket, miszerint "Megint ázunk, bazmeg!"

Mire ez tudatosul bennünk, már a csengőn tenyerel az alattunk lakó kínai család, ahol az apát úgy hívják: Szü. (Szü annak idején megosztotta velünk az "ősi kínai gyógymódot", miszerint torokfájásra legjobb meginni fél liter felforralt Coca-Colát, melybe előzőleg gyömbért aprítottunk. Azt mondta, Kínában mindenki ezt issza. Ez elég tisztességes referencia, ennyi ember nem tévedhet - gondoltam, és kipróbáltam, majd azon morfondíroztam, Szü biztos jól beszél-e magyarul.) A probléma tehát közös, most már csupán azt kell kitalálni, honnan ered az ázás. Mindannyian emlékszünk, mikor egy hasonló eset során a felettünk lakó szépkorú hölgy bokáig vízben gázolva nyitott nekünk ajtót, de még így is jelezni kellett neki, hogy mindent összevetve talán érdemes lenne lassan elzárni a csapot.

Mivel most láthatóan máshol gyökeredzik a probléma (ti. a csövek környékén), éppen ezért bárminemű hezitálás helyett felkeressük a gondnokot, akit ugyan már közös képviselőnek hívnak, de fő lelőhelye továbbra is a közeli bisztróban van. Ő - és ezért minden elismerés megilleti - rádiótelefonján azon nyomban riasztja a diszpécsert, aki azon nyomban riasztja a vízvezeték-szerelőt, aki - mint kiderül - ugyanazon bisztró hátsó szobájában biliárdozik, és épp a feketét tenné el, mikor megzavarja a frissen letöltött csengőhangja.

No, hát végül nem ő jön, hanem egy szintén riasztott kollégája, merthogy "nála vannak a szerszámok" (neki a Zsiguli-mosást kell felfüggesztenie). Innentől már gyorsan zajlanak az események: mivel a pajkosan gőzölgő (tehát melegvizes) cső a likas (és éppen nálunk), ezért ideiglenesen körbetekerjük a portörlő ronggyal, majd elzárjuk a melegvizet a házban (kisvártatva halljuk az anyázást valamelyik felsőbb szintről), kalapálás, csörömpölés, (újabb anyázás) következik, de végül csak elkészül a cső, amiről szerencsére bebizonyosodik, hogy a ház tulajdona, úgyhogy a közös költségből "futja majd rá". Szü is felméri a kárt (a vízből ők kapták a nagyobbik mennyiséget), de azt meg a biztosító "állja", úgyhogy békés, nemzetek közti egyetértésben lemegyünk a bisztróba, hogy meghívhassam egy kólára. Gyömbért nem kap hozzá.