Julio Cortázar: Dulimanók és fámák
Történt egyszer, hogy egy fáma csüccsöst meg hadorzót táncolt egy üzlet előtt, amely tele volt dulimanókkal és reményekkel. Főleg a remények háborodtak föl ezen, hiszen folyton arra törekedtek, hogy a fámák ne csüccsöst meg hadorzót táncoljanak, hanem hívest, mert a dulimanók és a remények csak ezt az egy táncot tudják. De a fámák csak azért is odamentek az üzletek elé, és most ez is csak azért táncolt csüccsöst meg hadorzót, hogy fölbosszantsa a reményeket. Az egyik remény letette a furulyáshalat - ugyanis a reményeket, éppúgy, mint a tenger királyát, állandóan furulyáshalak veszik körül -, és kiment, hogy összeszidja a fámát: - Fáma, ne táncolj csüccsöst meg hadorzót ennél az üzletnél. De a fáma csak táncolt és nevetett. A remény odahívta a többi reményt is, a dulimanók meg körbeállták őket, és várták mi történik. - Fáma - mondták a remények. - Ne táncolj csüccsöst meg hadorzót ennél az üzletnél. De a fáma továbbra is csak táncolt és nevetett, hogy kisebbítse vele a reményeket. Erre a remények rávetették magukat a fámára és jól elagyabugyálták. Aztán otthagyták a földön egy kerítés tövében, és a fáma bánatosan óbégathatott vérbe fagyva. Titokban megjelentek a dulimanók, ezek a nedves, zöld lények. Körbeállták a fámát és így vigasztalták: - Dulimanó, dulimanó, dulimanó. A fáma megértette, és magánya enyhült egy keveset.
(megtalálható a Nagyítás című kötetben)
Utolsó kommentek