A kristálycukor messiásként érkezett. Púpozott evőkanálnyi olvadt szét,
mikor görcsberándult nyelvem odatapasztotta a parányi szemcsék ezreit
szájpadlásomhoz. A maradék kósza kristályok pedig (megúszva a
felpréselést) szabadon ropogtak fogaim között. Így már képesnek éreztem
magam arra, hogy feltápászkodjak és valahogyan elinduljak. Hirtelen
felemelkedtem a magam alá produkált izzadtságtócsából, s két lábra álltam.
A valóságban nem tudom milyen gyorsan haladhattam, gondolatban nagyon.
Egy darabig.
Snitt.
A falnak támasztott kerékpárok tompíthatták az esést. Az acélváz azonban
jobban bírta mint az enyém. Sötétségbe borultam. Megfosztva emberi mivoltom
egyik legfőbb ismertetőjegyétől négykézlábra kényszerültem. Így próbáltam
megtenni az utolsó elkeseredett "lépéseket". Mikor sikerült a vécécsészéig
elvonszolnom magam, minden erőmet összeszedve csimpaszkodtam egyre
feljebb és feljebb kecsesen kanyarodó porcelántestén. Egészen addig míg a
tetején tátongó nyílására rácsatlakoztattam testem.
A szerkezet és a szervezet összekapcsolódott.
Megkönnyebülve, de bizonytalanul botorkáltam vissza a végtelennek tűnő
előszobafolyosón. Egyszercsak a szomszéd kirgíz lányoktól eredeztethető
kellemesen ringató melódia szűrődött át igen tisztán a leheletvékony falakon...
és akkor-ott nagyon boldog voltam, hogy hallhatom.
R E T R Ó F L E S S !
Utolsó kommentek