Persze meggörbülhet a tér, ha jó alaposan ránehezedünk, bizonyítván, hogy általunk biztosnak, állandónak, de legalábbis markánsnak és masszívnak feltételezett dolgok is éppoly törékenyek, sérülékenyek, mint mi magunk; ugyanígy az idő is meg tud éppen állni, és ehhez elég rábökni a fénysebesség-kapcsolóra, vagy kissé jobban rálépni a gázpedálra - nincs szükség tehát óraát- vagy óramegállításra, megtörténik ez jelentősebb beavatkozás nélkül is, csupán csak magunk számára kell biztosítanunk az ideális környezetet.
Amíg ezeket nem tudjuk úgy istenigazából megvalósítani, addig maradnak a szubjektív benyomásaink az időről: hosszas kínszenvedésnek, soha el nem múlónak, soha véget nem érőnek tűnhet egy unalmas tanóra, egy dologtalan munkanap vagy a Kistehén Tánczenekar lemezbemutató koncertje. Látszólag ezek gond nélkül megállítják az időt, birtokában vannak egy ismeretnek, amivel mi nem bírunk. Máskor meg túl gyorsan pörög körülöttünk az élet, kétségbeesetten nyúlnánk a másodpercmutató után, hogy az útjába tegyük valamelyik ujjunk bütykét. Ahogy 2010. szeptember 11-én is lassítottunk volna az órán, hogy az Újpest ne csak egy hatost rúgjon a Fradinak, hanem legalább tízzel küldje haza őket a híd alá, úgy a nyári, fájdalmasan és szánalmasan kurta szabadságunk is megállíthatatlanul tovaröppen: mire éppen kezdenénk kipihenni magunkat, illetve kikapcsolni a munkahelyi ártalmakat, már jöhetünk is vissza, tudván, ott bent rosszabb lesz a helyzet, mint előtte volt.
A jó dolgok sebesen zajlanak, ezért is nem lep meg, milyen gyorsan eltelt az elmúlt két év, hiszen a naptárra tekintve azt látom, ma van kétszer háromszázhatvanöt egyenlő hétszázharminc napja, hogy van itt egy lány, aki szeret, és akit éppenséggel viszontszeretek, ezért - azzal együtt, hogy elnézést kérek minden kedves olvasónktól, de - a mai muzsikát elsősorban neki küldöm, hisz köztünk aktualitása van ennek, ez nem vitás.
Utolsó kommentek