ma nem esünk a zászlónktól messze, bár zenélni fogunk, nem politizálni. és ha már így alakult, nézzük is meg a kultúra fővárosát, egy szombat, álmos, esős, hideg délután; istván pince, kockás műanyagterítő, vizezett bor vizeskancsóban, és egy bácsi, egy bácsi, akinek a homlokára van írva hogy törzsvendég, akinek olyan az arca, mint a hely, vagy a hely lett olyan, mint a bácsi arca, az az arc, amiben ugyanígy lépcső vezet befelé, ahol odabent áll a füst, a fapadok, a reménytelenség, és az olcsó ízű pillanatok.
nem tudom milyen lehet oroszország, biztos gogol, hagymaszagú templomok, vodkanarancs, és a lányok, akik az asztal alá isznak egy egész hadsereget, mindenesetre a kártyázni nagyon tudnak. dosztojevszkij maga is nagy kártyás volt, a felesége utolsó szoknyáját is eljátszotta (a szívét is talán csak azért nem, mert meg kellett írni vele egy bűnt és bűnhődést); vagy volt egy költő, aki a verseit kártyázta el, halála után úgy kellett összeszedni mindet.
ezt a verset, amit elvileg 'tizennégy és hatvan év között mindenki ismer magyarországon (dinnyés józsef megzenésítésében)' mondja bodor béla a holmiban, hell istván írta, és erre ahol lehet, felhívja a figyelmet: 'az alábbi verset 1973-ban írtam, közép-oroszországban, vlagyimirban, amikor én még költő (és 22 éves) voltam. sokan ismerik, éneklik, de romlott szöveggel. hát - ez a hiteles. megjelent az elve fogó csapda c. kötetemben, 1992 körül. előtte a 'régi' mozgóban, még a hetvenes években.'
nem tudom milyen lehet oroszország, hát még hogy pont ott költeni, huszonkétévesen; nekem ez a dal pécs, az istván pince, az a bácsi, annak a bácsinak az arca, és az az állapot, amikor inni akarsz valami sűrű, durvát, ami majd hátrahajít. jellemző módon én sokáig abban a tévhitben éltem, hogy a kedvenc amorf ördögök számom, a látom magam a poharamba' ennek a feldolgozása, annyira hasonló a hangulata mindkettőnek.
sokan elénekelték ezt a dalt, és remélhetőleg még el is fogják, ezzel a pattogós, forgós, haldoklós dallammal rengeteget lehet hozzáadni a szöveg hangulatához. legfrissebben a budapest bár borzasztóan ripacskodó, lovasi énekelte verzióját lehet megtalálni; szót érdemel még a vakvágány teljesen balkánira hangszerelt feldolgozása, egyre gyorsuló darbukával és harmonikával, vagy pintér tibor előadásában, ahol tényleg szaladnak az ősi dobok, de a legjobb mind közül a már emlegetett dinnyés józsefé, mellesleg ez a legelső is, ha minden igaz a dallamot dinnyés írta. a bansky graffikás youtubos videón hallható verzió valószínűleg élőben készült, és irtó rossz a minősége, mit nem adnék, ha ezt meg lehetne hallgatni normálisan. négy napnyi kemény googlézés és lemezboltozás után sikeresen megszereztem a dinnyés szerény című 'aranyalbum' lemezét, de ott meg már-már katonás dobokkal van leöntve ez a dal, a jutub videós sokkal búsabb, van benne valami lemondás, ami hiányzik az aranyalbum verziójától. hell istván blogján a már idézett magyarázkodás alatt találhatunk egy másik dinnyés verziót, ez a legjobb, mind a háttér vokálok miatt, mind a minőség miatt. jó lenne tudni, hogy ebben a formában hol lehetne megtalálni, mert ez egész más mint a cédés változat; valószínűleg így jelenhetett meg kazettán.
pont az a dinnyés előadásában a jó, amikor nem megy el a csábítás felé, hogy begyorsuljon, hanem ahogy a vers is mondja; nehezen, halkan. mennyi keserűség van a hangjában; mennyit kell vajon inni ahhoz, hogy ilyen legyen a hangod, és mennyit kell élni ahhoz, hogy ennyit kelljen inni miatta? huszonkét évet? még annyit se?
nevetés nekem a véred.
és milyen lehet, amikor pálinkát lehelnek rád, szelíden?
Utolsó kommentek