Zenét hallgatni valószínűleg egyedül érdemes. Bár vannak kivételek szép számmal (talán oly szép számmal, hogy már nem is kivételnek számítanak), azért az mégiscsak általános szabálynak tűnik, hogy a mélyebb dolgokat legalábbis nem szükséges megosztanunk senkivel. Amit adnak, azt nekünk adják, nem kell hozzá társ, pláne nem társaság, különösen nem tömeg. Gyaníthatóan mindenkinek vannak zenei élményei , amelyeket megrontott a nem odaillő közeg - nem kell bemutatnom a jelenséget, azt hiszem. Szóval ezeknél a zenéknél nem szükséges senkinek fogni a kezét, nem érdemes táncolni, nem szabad beszélgetni. Alighanem kitaláltátok, hogy egy ilyesmi muzsikát próbálok most itt felvezetni.

Meglehetősen vonzódom ahhoz a cipőbámuló dream popos vonalhoz, amit a Slowdive képvisel(t). Számomra ezek ilyen magányos zenék, pont jól elvagyok velük egyedül. Ha koncerten hallanám, ott is szemlehunyással szeparálnám el magam a körülöttem állóktól, méltatlan lenne, ha felkérnék valakit lassúzni rájuk, mint tettem azt anno mondjuk a 67-es útonra, a salgótarjáni nyári táborban (éppen abban az évben, amikor a  Slowdive feloszlott). Szóval hát ha van rá mód, akkor küldjetek ki mindenkit a helyiségből, csak aztán indítsátok el a zenét.