Ha engem kérdeztek, - az általam látott legtöbb véleménnyel szemben - mindenképpen jól jártok Woody Allennel, amennyiben egy kellemes időutazásra vágytok. Ha viszont nem kimondottan Párizs a cél, illetve nem pont az a közeg, mint amit az a másfél óra kínál, erősen javaslom, hogy adjatok egy esélyt James Kirby idei albumának.
Az évszám stimmel, hiszen emberünk a '20-as és '30-as évek lemezeit porolta le, javarészt filmzenéket, a lemezpattogás teremtette atmoszférában pedig megkapunk mindent, amiért néhanapján belevágyunk azokba a titokzatos időkbe. Legyen szó céltalan éjszakai sétáról a ködös belvárosban; egy trombitásról a bárban, akit hallva nehéz elhinni, hogy ehhez csak egy száj kell meg az a hangszer; úgy nézni az esőt egy kávézóból, mintha a jövőnk lenne benne;vagy fülledt nyári éjszakán csókolózni üres kapualjban.
Aztán mondhatjuk azt is, hogy az érdem a múlté, de valakinek elő kellett szednie egy csokorba ezeket a mintákat, mert hát maguktól nem kísértenének. (Mellesleg ha már itt tartunk, a The Caretaker projektet Kubrick - általunk is joggal magasztalt - filmje inspirálta, méghozzá ez a jelenet. Ez azért sok mindent megmagyaráz, mielőtt nekilátnánk egy-egy megjelenésének.)
Végül pedig, akinek megjött a kedve, itt lehet elámulni, mivel valaki feltöltötte egyben ezt, az idei év egyik legszebb címével rendelkező anyagát: An Empty Bliss Beyond This World.