szép
ahogy a méz folyik a tiszta kenyérre,
elönti mint arcot a bánat.

a nők, akiket szerettem, intenek nekem, mielőtt elindulnának a lejtőn; szevasztok! integetek vissza, és figyelem ahogy eltűnnek, gyorsan, karcsún, ügyesen. lehetnétek többen, most nézem, mennyi édesem, édes jó istenem, mégis hogy fértek el bennem ennyien? de most kisiklanak belőlem, úgy tűnik mind tud síelni, nahát, csupa sznob, én bezzeg nem, nem mozdulok, nincs is hova, bakancsom süpped a hóba, térdig, bokáig, nyakig, hócukor íze lesz a számban a vágynak, végem, elsüllyedek.

odalent már várnak a medvék. őszintén szőrösek, nem úgy, mint a nők, akiket szerettem. megölelnek, ők is ölelve ölnek, mint a nők, akiket szerettem; szevasz! mondják, és egyikük máris nagy, puha mancsába veszi a szívem, kóstolgatja, de nem tetszik neki, kiköpi. körbe kínálja a többieknek is, de fintorognak mind; ebben nincs elég méz, morogják, nem elég édes, otthagyják, elmennek, olyan barnán mint a fák. ezzel tavaszig se húzod ki, csóválja a fejét az utolsó, egyetlen esélyed, ha megtanulsz úgy aludni, hogy ne kelljen többé felkelned, mondja, nagy barna szemét végighúzza az arcomon, majd lassan a többiek után ballag, csak az írtózatos bűz marad utána, és a maradék, savanyú szívem.

erről jut eszembe, van új üzenet a medvéknek! egy darab zenéről kellene szólnia ennek, de mi van, ha ravaszul az az egy, az maga az előadó? jerome alexandernek hívják, és a szokásos dühítő tulajdonságokkal rendelkezik: nagyon fiatal, iszonyú tehetséges, és valószínűleg úgy él, ahogy innen nézve érdemes. ez a második albuma, az első az egyik legjobb dolog volt, ami a fülemmel történt abban a bizonyos kétezer tízes évben; guruló, cammogó akkordbontásokra épülő dalai azt a részét piszkálja az embernek, amiről egyébként nem is tudja, hogy létezik. én például sose veszem észre, hogy ennyi erdő van bennem, és bennük ennyi béke, ha nem hallgatom rongyosra a departurest; így érthető hogy szinte már-már hitelkártyát is szereztem, annyira örültem, amikor megtudtam hogy majd három év után itt a folytatás.

ha az első őszi volt, az ősz összes előnyével, addig ez tavaszi, annak minden hátrányával. ugyanúgy csicseregnek a madarak, nevetgélnek a gyerekek, még giccsesnek is lehetne mondani, ha nem épülne be ennyire szerves egészként a dalok aljába ezek a 'zajok', (például a már címében is beszédes everything was covered by snow) ahogy az első lemezén is; ez tehát nem változott. nem változott a dalok szerkezete se, pengetett, szelíd gitárszőnyeg, könnyűen, és vonósok, nehezen, súlyosan, és köztük elszórva egy kis elektronika, néha pedig egy két pillanatra a poszt (fúj ez a szó!) rockkal kacérkodó torzítások. ami változott, hogy hangsúlyosabb lett az ének, ami szerintem nem tett jót a produkciónak; ez az erőtlen férfihang, néhol kánonszerű háttér vokálokkal inkább az indie (ez a másik kedvenc zenebuzi kifejezésem) felé tolja el a végeredményt, ami már csak azért is bosszantó, mert az első lemez egyik vitathatatlan előnye, a sok másik mellett épp az volt, hogy úgy tudott egyszerű, fülbemászó és nyugtató lenni, hogy közben tökéletesen kerek dalokat hallhatott az ember, amiknek nem volt szükségük énekre, hogy elmagyarázzák hogy miről szólnak:

lásd például e sorok írójának azóta is töretlen kedvencét, a hope-t, ahol a címnek megfelelően törnek fel a vonósok a mélyből, új reményre kapva, egyszerűen, de nagyon kifejezően és hatásosan. ilyen csak egy van az új lemezen, az is régi, a farawell, stars ami még két éve jelent meg az egyébként zseniális fugues válogatáson. ha ilyen nincs is több, van helyette pár dal, amikkel nagyrészt az a gondom, hogy az ének nem hozzátesz, hanem inkább elvesz belőle, jerome nem hagyományos dalszerző, az éneket inkább hangszerként kezeli, ahhoz viszont nem elég jók a vokálok és a szövegek (hogy érthető legyen, minek a hiányát hiányolom, vesd össze például a nagyon hasonló eszközparkkal dolgozó epic45-tel) kellemes kivétel a videót is kapott mountains, illetve a záró unleft, amiben minden benne van, amiért a message to bearsot lehet szeretni, a rétegesen egymásra pakolt finomságok, csillogó gitár, simogató vonósok, bújkáló ritmus, olyan mint a jó rétes, az ember boldogan lakik jól tőle.