már délelőtt szólok, hogy vasárnap délután várost hódítani gyere el, mert végre itt a hóesés.

vártam rá eleget, de nem jött el a sár helyett, a szememet eddig simán nyitva tudtam tartani. a hóesés nekem mindig olyan, mint a szerelem; akarom, eget ostromló akarással, de szarik rám, aztán egyszer csak odanézek, és azt veszem észre hogy már megtörtént; tegnap reggel például, a fürdőkádban, habfotelben, nézem a felesleges, félig vak ablakot a fürdőszobában, ami a tűzfal szürke reménytelenségére néz -

(udvar, ahova a galambok kakilnak, vécék levegőznek, a nagyvárosi kilátástalanság szentélye, és ehhez illő reménytelenül német kifejezés is van rá, amit negyed óra googlézés után se sikerült megtalálnom, most viszont ideírom, hátha másnak is ez a legnagyobb baja: lichthof, és már azt is tudom hogy magyar neve is van, ezzel szöges ellentétben álló, maga a tömény romantika: világítóudvar)

- a sehová nem nyíló ablak, ami annyira értelmetlen az életemben, mint ahogy annyi más is, csak jön be rajta a hideg, és most egyszerre csak a helyére kerül; hatalmas, lassú pelyhekben mutatja, hogy odakint is, mint a fürdőkádban, kavarognak a fehér csillagok. hullanak, akár a múlt. újra és újra megtanulom, hogy még mindig nem éltem eleget ahhoz, hogy tudjam, honnan lesznek szépek a dolgok; váratlanul ér, mint a kisgyereket a felnőttek csodái, és aztán ugyanúgy nem értem azt se, hogy mikor és miért múlnak aztán el.

mint a hóesés. neked mit jelent a hóesés? és a vasárnap délután? hányszor volt már ilyen; hány lichtof, hány fürdőkád, és hány tél volt már; és aztán újra és újra a sár. most se lesz másképp. mégis, hányféleképpen lehet más, az ugyanaz? most nincsenek tolószék csíkok a hóban. most nem ázik át a cipőm, és most nem lépdelek a lábnyomaidban az ablakodig, hogy anyád meg ne lássa. van egy pár hóesés, amire jól lesz visszaemlékezni, ha majd megengedhetem magamnak azt a luxust, amit így is megengedek sajnos magamnak, és amit múltnak hívnak.
 

ez a dal viszont nem változik, ez ugyanaz, én vagyok mennyire más, már megint, és még mindig itt ülök, vasárnap délután, és az égre akarok nézni. szeretnék annyira gyerek maradni, hogy pontosan tudjam, amit néha elfelejtek már; hogy ahhoz hogy így legyen, nagyon kívánni kellett nekem. nekem. és neked. kurva anyját a globális felmelegedésnek, világvégének, addig, amíg nagyon akarjuk, mindig el fog jönni egyszer a sár helyett; megjön majd, ahogy most, és gazdagon kavarog.

ez egyszer tényleg az, amit akarok.

(ui: nehogy már ma ne csináljunk többet az egyből! van ennek a dalnak egy, az eredetihez képest inkább zavaros váczi eszter feldolgozása, de ki tudja, hátha valakinek ez fog jobban. az album változat nekem például jobban tetszik az akusztiknál, az viszont nincs fent a jutubon, márpedig ami nincs fent a jutubon, az nincs is. másrészről ezt az egész átutazó című lemezt - ami egyébként zseniális, nincs mese - még mindig nem hagyják békén, a múltnak is van múltja, meg jelene is, elképesztő hogy hányszor lehet eljátszani az ugyanazt, de ebbe most ne menjünk bele, viszont a müpás koncertről imhol egy videó, ha valakinek a kalap és a díva modor hiányzik, ráadásul idén májusban újra előadják, tehát a múltnak még jövője is van, borzasztó, menjünk inkább hóembert építeni)