Gyerekként nagyon vártam a hóesést.
Emlékszek rá, hogy nem sajnáltam rá akár egy fél éjszakát sem, hogy a 3. emeleti gyerekszobám ablakából tanulmányozzam a hópelyhek andalgását. Szinte hipnotizált a könnyű testek szinkronmozgása és lágy harmóniája, amely az egész környezetet átváltoztatja egy másik világgá. Persze nyilván egy gyerek számára az is örömszikrákat csiszol, hogy a hó számos játék- és rosszalkodási lehetőséget jelenthet. Ezen kívül kiváló szociális alapot építhet a társas hóemberkészítés, mely akár minden télen kellemes és jótékony melegséggel segít átvészelni hideget.
Felnőttkorban már nem ennyire egyszerű a helyzet, hiszen a természet ezen játéka már nem számít sem annyira rendkívülinek, sem nem jelent túl sok bónusz opciót a szabadidő hasznos eltöltésében. Ellenben a töménytelen kisebb-nagyobb küldetés nyomásától roskadozó hétköznapokban új akadályokat képezhet, a sikeres közlekedés rutinja felmondja ilyenkor a szerződést és újabb kétes megpróbáltatásokat szegez a látótérbe.
Kifejezetten az öröm ellentétét éreztem sokáig hóeséskor.
A genitális és érzelmi fejlődés következményeképpen viszont újabb értelmezéseket kaphatunk a hóeséstől, és a hozzá kapcsolódó minden deviáns értékadó vizuális elemektől is. Ez bizony a romantika és annak a teljes skálája, hiszen a felfokozott életérzés keresésének és az idealizálásnak is kiváló talajt képezhet az ártatlanság színe, a harmónia és a havazással kapcsolatos gyerekkori emlékek újra átélése.
De figyelem, a romantikának nem csak pozitív pólusa van. Ott van a sötét oldal is: Reményvesztettség, irigység, csalódottság, magány, világfájdalom. És bizony a hóesés nincs tekintettel azokra, akik ezekre vannak éppen jobban kiélezve, és nem okoz gondot neki ezeken a hangszereken játszani.
Tehát a fagypont alatti csapadék nemcsak a környezetünket változtathatja meg alapvetően, hanem a saját halmazállapotunkra is kritikus hatást gyakorolhat.
A mostani hóesést hosszú idő után újra szeretem.
Tánc a Szondiban.
Utolsó kommentek