a gazdálkodj okosabban is nagydolognak számító szobabútoron ülünk, nagypapám kádár könyve a polcról, nagymamám cicapárnája a kanapéról néz minket, 80-as évek illat van, az asztalon műanyag kockás terítő, húsleves, töltött káposzta. az ötödik hubertus után nagypapám úgy dönt, elérkezett az idő, hogy megtanítsa kedvenc népdalát; na így hallottam először ezt a dalt.
persze nem így történt, bár így is történhetett volna, ha nagyapámék anno megnyerik a szobabútort, és nem lépnek olyan gyakran a kilences mezőre. mindenesetre ez az egyik legszadistább magyar népdal, legalábbis ha csak az első versszakot nézzük, ezt abból is tudom, hogy mindezt bal kézzel pötyögöm, mert a jobbal leesett a hó, elesett vele a bicikli, a kálvin téri hegyek alatt. az még rendben van, hogy minden életképes dal általában a szexről szól (még a bociboci is basszus!), de ez akkor is tahóság (leesettahó, hajaj, ez az énekkaron országos poénnak számított, tépte is a haját miatta az edit néni), egy kézzel is boldoggá lehet tenni a babádat, most hagy ne bizonyítsam.
tehát hogy van ez? elesik a kisangyal – szerintem tuti pasi, a férfiak törik magukat ilyen bénán – a babája viszont hancúrozni, nem ápolgatni akar, és bár megbeszélték, hogy végre egymáséi lesznek, de sajnos a kéztörés miatt kénytelen a másik hatmillió jelentkező közül választani. az anyja mindenit! a második versszaktól persze próbálja menteni a romantikát, rozmaring bokor, meg minden, sőt a végén még egy ígéret is elhangzik, de azt már minden legény tudja, nem szabad hinni a magyar lányoknak. egyébként is vicces, hogy micsoda hungarikum lett ez a dal, pedig elgondolkoztató mentalitást is bele lehetne látni a szövegébe, a dallama viszont tényleg nagyon szép, ahogy a magyar lányok is, ezt be kell látni.
nyilván az oi va voiék is a lányok és a dallamok miatt kacérkodnak ennyit a magyarokkal, az azóta már elpártolt producer-trombitás ’lemez lovas’ fedőneve például telitalálat. ez a nevetni a könnyeken keresztül album egyébként részemről ott van minden idők tíz legjobb albuma között, és pont nem a magyarság miatt, sőt, hogy őszinte legyek, nekem az a csitári hegyek alatt nem is igazán tetszik a többihez képest, csak most bosszantóan aktuális. a lemezt nyitó két dal, azóta szintén szólóban slágerezgető kt tunstall előadásában - akiről azt sem tudom eldönteni, hogy bitang jó nő e, vagy kimondottan csúnyácska – a refugee és a yesterday’s mistakes önmagukban olyan számok, hogy az se zavar, ha nem is megy tovább a lemez, csak ezekkel el tudnék lenni órákig. bizonyítandó, nézzük is meg az utóbbi videóját, nincs rá szavam, mennyire szeretem (és hogy mást ne mondjak, ez is aktuális, sajnos szinte állandóan):
azt kevesebben ismerik, hogy volt ennek az albumnak egy amolyan demo verziója is, ahol még a már emlegetett lemez lovas próbál angolul is magyarul énekelni, nagyon vicces, arról a szomorú tényről nem is beszélve, hogy hány külföldre szakadt ismerősöm teszi ugyanezt. még egy kötelező van ezzel kapcsolatban, a refugee herbert féle bigband változata, teljesen kész, bár az eredetihez képest kutyafüle.
azóta persze sok víz lefolyt mindenféle folyókon, az oi va voi mára már letisztultabb, óvatosabb világpoppot játszik, és továbbra is gyakori vendég kishazánkban, a csitári hegyekben éneklő németh juci pedig azóta már nemjuci, és az animában éneklés helyett ő próbál lenni a magyar mallory.
én szerintem még az óvodában tanultam meg ezt a csitári hegyeket - naná, mert már ott megtanultam mindent, amit tudni érdemes - de azt még akkor persze nem tudtam, hogy tényleg milyen cifra dolog a kéztörés. igaz, nem pont ölelni a legnehezebb így, de mondjuk kinyitni egy joghurtot (próbáld csak meg kizárólag bal kézzel!), megmosni az ép kezed hóna alját, vagy divatosan felöltözködni (nem azért, de egy hipszternek mennyire gikszer lehet felöltözni gipsszel?). ha sikerül végigszenvedned az ilyen apróságokat, olyan büszke leszel magadra, hogy megölelnéd a fél világot, még ha nincs is mivel. hát még ha megírsz egy ilyen – már megint nem éppen rövidre sikerült – bejegyzést.
Utolsó kommentek