egyszer, a szokásos bágyatag, és közben rendkívül magasröptű, kávéval leöntött beszélgetésünket megzavarta egy rendkívül csinos lány. a zavar mindössze annyi volt, hogy majdnem mellénk ült, majdnem minket nézett, és haját majdnem kibontotta, azzal a jellegzetes mozdulattal, amitől a nyak íve megfeszül, a férfi szem pedig megpróbálja kitolni magában a záridőt. hogy-hogy nem, a beszélgetés innentől kezdve a szépség körül kezdett settenkedni, alighanem az én kezdeményezéseim miatt; a szubjektív szépségről, a szépség pozitív és negatív hatásairól, a szépség súlyáról, és egyéb közhelyekről esett épp szó, amikor vettem a bátorságot, és példaként felhoztam a majdnem mellettünk ülő lányt, ahogy hosszú ujjaival ölelte a bögréjét, részemről majdnem olyan karcsú, békés és elérhetetlen volt, mint ahogy a tejutat képzeltem kisgyerekként. 

úgy tűnt, chan-chu csak most veszi észre a hölgyet; figyelmesen megnézte, - azzal a nézéssel, ami inkább egy sztetoszkópra hasonlít, és nem arra a kiskutyás rajongásra, amivel a legtöbb férfi behódol a női szépségnek - aztán alapos mérlegelés után, amit talán már a lány is majdnem kellemetlennek érezhetett, chan-chu így szólt:

'hát eléggé eseménytelen arcú.'

a szépséggel, és chan-chu-val való viszonyom azóta átesett már pár megpróbáltatáson, a tökéletesre hangolt fehérnemű reklámok mellett elhaladva viszont még mindig gyakran eszembe jut az eseménytelen arcúság. mert megérdemlem, mondják ők; az ő dolguk, nekem viszont mára már az idő ránc csíkjai, vagy a szomorúság jellegzetes szemlesütése, vagy akár a várakozás mosolya, és az arcokon zajló hasonló események sokkal többet jelentenek, mint a szépen sminkelt közöny.

ezt bizonyítandó, most olyan zene jön, ami szerintem szép. egy olyan fickó énekli, akiről talán nem a szépség az első, ami eszünkbe jutna, mert az arca olyan sokat megélt, mint a hangja. egyszer már emlegettem őt is, és chan-chu-t is; a soulsavers egyik állandó torkáról van szó, aki annyi más világ mellet az elektronikus közreműködésektől sem zárkózik el,pédául énekel a legutolsó, - egyébként ha már témánál tartunk, lássuk be, meglehetősen eseménytelenre sikerült - unkle lemezen is, az a dal épp most kapott egy művészkedő és unalmas videót is nemrégen, de minderről bővebben és okosabban ír a recorder. viszont nézd meg jól ezt az arcot ; ha van az eseménytelen arcúságnak ellentéte, hát ő például az, meg persze bill murray.
 

a zenét az a bomb the bass nyomja, akiknek életművére valószínűleg rengeteg spanglit szívtak már el; a megboldogult kilencvenes évek lelassított rohanásának az esszenciája volt mondjuk a bug powder dust, főleg k&d féleképpen. változnak az idők, az aktuális remix király (már nem bartók és kodály) gui boratto is elvileg feltalálta a spanyolviaszt: a bólogatós lábdob fölé blúzosra hangolt gitárokat húz, és ezzel két ligában is játszik egyszerre, baromi ügyesen.

a gitár és a négynegyed párosításával persze nem ő az első, aki próbálkozik, a hardfloortól a junkie xl-en át a fluke és az apollo 440-en keresztül a solarstone-ig terjed az egykor szebb napokat látott nevek listája, a poén viszont sokadszorra is jó, főleg ha mindig egy kicsit másképp mondják; ennyire kifinomultan és lüktetően, ahogy ez a boratto gyerek csinálja, például egészen kellemes hallgatni valóvá válik (ez már majdnem nyugtató tánczene), miközben még trendi is.

ez a remix egyébként annyira sikeresnek bizonyult, hogy nemcsak olyan átdolgozás felkéréseket hozott többek között, mint a massive attack (a paradise circus, ugyanez a megoldás még kifinomultabban, gyönyörű), hanem egy komplett produceri közreműködés is követte a következő bomb the bass albumon: majd minden szám társszerzője gui boratto lett, igaz, a végeredmény egyik esetben se közelíti meg ezt a remixet.

ennek a dalnak van még egy lulu rouge feldolgozása is, mondhatni ők még mélyebbre ásták a folyómedret a dubbos hangvétellel; nem is én lennék, ha nem említeném meg. így se én vagyok, hanem aki.