A mai dal nem mondható tipikus hétfői zenének.
A hétfők általában vagy az újrakezdés első sugaraiként tolhatnak egy habos fröccsöt az artériáinkba, vagy pedig ezen a napon a reményvesztettség tuszkolhat bele a hét első bástyájának kenyérpirítójába, hogy aztán a következő hat napban vakarásszuk le a seggünkről az égett részeket.
A mai dal inkább olyan szerdai.
Ha a semmi különöst, és a kösz jól vagyokat összevegyítjük egy sörszagú böffentéssel és ráreszelünk egy csipetnyi lábszagot akkor akár mesterségesen is előállíthatjuk a hét közepét. De miért tennénk ilyet? Isten szerdán teremtette meg az unalmat a nap és a csillagok után.
Szóval igen, a Creed egy tipikus szerdai formáció. Ha vesszük a néhány sorral feljebb alkotott elegyet és rányomunk 150 liter csillogó romlott tejszínhabot akkor jó közelítéssel Creedet kapunk. A floridai csapat egyébként a rock zenélés spektrumának szinte egészét megpróbálta körbeharapdálni, de érdekes mód, minden egyes harapási kísérlet csak a levegőt szabdalta, hiszen azokon a helyeket már valaki más járt és harapott. Nagyon csúnyán benne van a zenei karakterükben a glam rock, ami azért tényleg az egyik legalja az én szememben, bár egyébként egyértelmű poszt-grunge vonásai vannak, kiváltképp a Pearl Jam-re emlékeztet. Olyan mintha Eddie Veddert utánozná, és ha jól tudom nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja. Beleértve Eddie Veddert is.
Másfelől ha már stílusa nincs a dolognak, tényleg igényes kis produkciókat hallgathat a nagyérdemű ha Creedhez nyúl, zenélni jól tudnak, Scott Stamp-nek jó hangja van. De Eddie-nek jobb. Ha ez nem derült volna ki soraimból, én szeretem őket. Mint a szerdákat.
Utolsó kommentek