A minap láttam az A Dangerous Method című film bemutatóját, és mivel a pszichoanalízis születése és ez a korszak mindig is érdekelt, az biztos, hogy meg fogom nézni - és tuti nem az első sorból (onnan egyszer néztem moziban filmet, nem volt egy nagy élmény). Ez csak amiatt érdekes most, hogy erről pedig eszembe jutott Alanis Morissette The Couch című dala, ami az egyik nagy kedvencem - a szövegét elolvasva az asszociációm, azt hiszem, egyértelmű.
Ez a dal, és ezzel együtt Alanis második albuma méltatlanul tűnt el a zeneipar süllyesztőjében, miközben a tingli-tangli Ironic még mindig tündököl - címéhez méltóan ez elég irónikus. A Supposed Former Infatuation Junkie (már a cím is elbűvöl, a mai napig nem tudom 100%-osan értelmezni, de kimondani is öröm) szerintem sok tekintetben felülmúlja az első nemzetközi színtéren megjelent albumot, sokkal érettebb, merészebb és ezáltal hitelesebb album számomra, mint elődje. Eklektikus, mégis egy egységet alkot, amit az énekesnő számomra még csodásabban zengő hangja és valószínűleg kiforrottabb személyisége eredményez. Reméltem, hogy az ezt követő lemezek még többet mutatnak majd Alanisből, de úgy tűnik, hogy ez volt a csúcs - ami még így is nagy teljesítmény, sokan eddig a magasságig sem jutnak el. Én sokat kaptam ettől az albumtól, csak megköszönni tudom és az őszinte gratulációmat biztos, hogy kiérdemelte, de leginkább tinédzser hálámat.
És íme Freud híres díványa:
Utolsó kommentek