Mások számára teljes természetességgel bíró dologba csöppentem bele tegnap (hosszas tervezés után mondjuk), mikor is csaknem három dekád után búcsút intettem Kőbányának s a lakásnak, mely mindennél s mindenkinél többet tud rólam, emlékeim, hőstetteim vagy akár mocskos dolgaim fikarcnyi darabkái sem maradhattak rejtve előtte; ily módon tehát a búcsú, bármennyire is időszerű, igencsak szomorú.
Látni kiürülni a szobát, látni most hirtelenjében egy idegen helyen a dobozolt életemet - furcsa, nehezen magyarázható, émelyítő érzéseket ébreszt. Méltó módon elköszönni esélytelen, hisz az ember hagyja üresen kongani azt, amely otthona volt, egyesegyedül. Mégsem helyénvaló azonban a negatív gondolatok gerjesztése, hiszen a továbblépés szükségszerű s örvendetes is egyúttal.
Utolsó kommentek