nem telt még el fél év, és máris ismétlem magamat, ez csak az egyzenén belül újdonság, egyébként ezt csinálom minden reggel, huszonnégy órán belül.

nills péterről januárban volt szó, akkor mint a szavak erejéről; a mai apropó pedig, hogy tegnap ez a nils nálunk hajózott, de ez a péter már nem ugyanaz a péter, pedig még mindig molvær.

maradat tolláról, zenészt társairól; nils folyamatosan jó, de nehéz társaságba keveredik, a mostani lemezét két, experimentális körökben jártas és elismert társaival gyakorlatilag trióban játszották fel, és játszották most el.

;

aki törékeny lélekfújdogálást várt, már a nagyon rockzenész imázsban utazó stian westerhustól (a norvég nevektől megizmosodik az ember szája, mire kimondja őket, vajon nabokov nyelve hányszor indulna a szájpadlása felé, ha norvég kislányokat kellett volna nevükön szólítania?) is gyanút foghatott, igazán zavarban pedig a dobos erland dahentól jöhetett, aki külsőre egy ártatlan bajor legényként jelent meg, vadászkalapban, és kis cirádás dolmánykában. maga nils pedig pont olyan, mint ahogy az ember egy marcona norvégot képzel el, skandináv krimiket olvasgatva; inkább hasonlít harry hole-hez, mint egy jazz zenészhez, de aztán lapos üveg helyett a régi, leharcolt trombitát húzza meg, és akkor minden a helyére kerül.

nekem molvær zenéje úgyis mindig a vonatokat fogja jelenteni, így mint egy expressz, úgy érkeztek meg a színpadra, és a lélekfújdoglását váró gyanútlan hallgató esélyesen baleseti sérüléseket szenvedett, mire feldolgozta, hogy ennek itt most bizony több köze lesz a rock zenéhez, mint az úszó, fülledt jazzhez. sajnos a hangosító jobban informált lehetett, és a legzseniálisabb hangmérnöki megoldást választotta: ha rock, akkor toljuk meg a basszust, aztán nesztek skacok. kár, hogy itt azért ennél elvileg jóval többről lenne szó, így viszont a papagájhajú stian játékából hiányzott a lemezen nagyszerűen érvényesülő apró nüanszok, (verjetek meg, ha még egyszer használom ezt a szót) és gyakorlatilag a hömpölygő basszus maradt, ami jócskán megnehezítette a befogadást a nem csak szimplán pogózni akaró néző számára.

az teljesen jó, hogy a hajó a világ legjobb helye, kár hogy ezek szerint a világ összes többi helyén még ennél is szarabb lehet a hangosítás, a kedves közönségről nem is beszélve, akik a líraibb, halkabb részeket végig kurjantgatták a pultnál megint, a félrészeg bekiabálásokról nem is beszélve, egy idióta hipszter gyerek konkrétan rászólt a zenészekre, hogy zúzzanak már, mert ő ezt unja. el se merem képzelni, hogy a világ többi, kevésbé jó helyein mennyire kulturált nézői lehetnek az efféle koncerteknek.

cserébe erland a dobos, aki mind látványban, mind hangzásban uralta a színpadot, olyan parádés dolgokat művelt a hangszerével, hogy már csak miatta is érdemes volt eljönni; mint egy polip úgy forgott a bőrök és fémek körül, a dobfelszerelése pedig még úgy is izgalmas lett volna ha nem játszik rajta senki; harangtól a hang drumig, xilofontól a kongán át a kolompig volt ott minden. elképesztő ritmusokat görgetett maga előtt, az ember szinte érezte, ahogy zavarba jönnek tőle a duna hullámai, és akkor még nem beszéltünk arról a pillanatról, amikor egy közönséges fűrész kezdett el sírni a keze alatt.

a már emlegetett stian is inkább repülőgépet vezetett, mint gitározott; kismillió pedál, effekt, hosszúra nyúlt bonyolult loopolgatás, és afféle inkább álmosító, mint igazán izgalmas trükkök, mint a vonóval megszólaltatott hangok, a gitár nyakát a mélyládához ütögetés, és effélék. látni nagyobb élmény volt részemről, mint hallgatni, főleg, hogy igazán csak a zúzós részeknél érvényesült ez a fene látványos hang zsonglőrködés, egyébként zavaróan hiányoztak azok a bizonyos nüanszok  (jó, tudom, meg is érdemlem).

ehhez képest nils trombitajátéka gyönyörűen szólt, minden értelemben, a gyakran panaszos sikolyokká változó hangok alapján már szinte látszott, hogy micsoda sziklák és fjordok lehetnek ennek az embernek a lelkében. nagyszerűen ellenpontozta a gitár szanaszét effektezett szőnyegét a trombita, és ezt az egészet körbe rajongta a dob, így néhány pillanatra egészen elképesztő távlatok nyíltak meg abban, amit jobb híján experimentális zenének nevezhetünk.

még biztosan több hülye szó is eszembe jutna, de ehelyett valamiféle konklúzióként egy kimondottan nehéz koncertet állhatott végig a közönség, a feszültséget pedig annak a bizonyos vonatnak az erejével döngölő futamok oldották a legjobban; így az az ambivalens (hány ilyen hülye szó van ebben a bejegyzésben? a helyes válaszoló homlokára kiragasztunk egy egyzenés matricát) érzésem támadt többször, hogy pont amikor a legmélyebb poklokba szállunk alá, akkor érzem magam a legjobban.

ez viszont tökéletesen igaz az albumra is, és már csak ezért is nagy mutatvány nils legutolsó lemeze, a baboon moon.