Kevés menőbb dolog lehet annál, mint hogy tizenéves korodban összehozod a haverjaiddal minden idők egyik legjobb (és legsikeresebb) debütáló lemezét, aztán később a bátyád is beveszed a bandába, és fittyet hányva a különböző zenei divathullámokra, túlélve a britpop-dinoszauruszokat (Oasis, Blur, Pulp), 17 éven keresztül jobbnál jobb számokat készítesz a zenekaroddal, hogy aztán kellő pillanatban abbahagyjátok a közös munkát, mielőtt az még szánalmassá válna, a fiók mélyén tartva a hattyúdalaitokat, míg aztán 40 felé közeledve csak úgy csuklóból visszatérsz egy pazar szólólemezzel.
Május 20-án gyerekkorom nagy bálványa, Del Piero végleg (legalábbis szeretett csapatában) leballagott a focipályáról. Egy másik nagy bálványom, Gaz Coombes viszont egy napra rá május 21-én tért vissza a Here Come The Bombs-zal. Így aztán a fiatal éveim gyors múlandósága felett érzett bánat (értsd:ha Del Piero nem játszik többet a Juvéban, az öröknek gondolt gyerekkor is véget ért) hamar elillant.
Igazad van Gaz. Ezt kár lett volna abbahagyni.
Utolsó kommentek