kopog az eső, kopog a cipő, jön fel a melankólia, az a kurva, kulcsa van hozzám, bejut mindenhova, kiölel az ágyból, kávét főz, és odanyomja a homlokom az ablakhoz. közben festeni kezd, főleg alá, zeneileg, és persze az ízlése is kurva jó:
például máris szól a világ egyik legszebb lemeze, persze aki minden vasárnap nagy szavakat ír, az könnyen mond ilyeneket, de erről mások is nagy szavakat írtak, ezt figyeld: minden idők legtöbb példányban eladott jazz szóló lemeze, ezzel együtt minden idők legsikeresebb zongora albuma, az ecm kiadó legjobban jövedelmező albuma, az ecm meg ugye a világ legsikeresebb kortárs zene kiadója.
(csak a vizuális miheztartást végett, ez a kép elvileg középen van, viszont a blogpont hu motorja egész egyszerűen nem nőtt fel ehhez a feladathoz, ráadásul a szöveget se lehet mellé normálisan megszerkeszteni, csak ilyen csúnyán, a hiba az ottani készülékben van)
mint minden jó lemeznek, ennek is meg van a maga története, igaz erről is már csak akkor tudsz újat mondani, ha hülyeségeket beszélsz: én például sokáig azt hittem, hogy betegen és lázasan játszotta el, és hogy nem is kölnben, és hogy több részletben, mert hogy az első után annyira szarul volt, hogy félbe kellett hagyni a koncertet, meg ilyenek.
ehhez képes hetvenöt januárjában történt, a kölni operaházban, késő éjszaka. előtte egy opera előadás volt ugyanis, ahogy illik egy operaházhoz, jazz koncertből viszont ez volt az első (akkoriban a jazztól még idegen volt ez a fennhéjazó ünnepélyesség és sznobizmus, ami a művészeteket palotába pakolja, és több köze volt még a füstös kiskocsmás undegroundhoz).
egy kislány szervezte az egészet, egy bizonyos vera, aki akkor még alig tizenhét éves volt. jarrett előtte zürichben játszott, holtfáradtan érkezett meg kölnbe a hosszú út után, ráadásul a háta is fájt, és már napok óta alváshiánnyal küszködött. egy interjúban elárulta később, hogy a kurjongatások amiket zenélés közben hallatott, egyaránt voltak köszönhetőek a beleélés okozta örömnek, és a hátába nyilalló fájdalomnak. a lánykától egy bösendorfert kért, és azt is kapott, csak némi kavarodás miatt egy jóval kisebb, un. bébi verziót toltak a színpadra, ráadásul azt is lehangoltan. az ecm producer szakija szerint ez lehetett az oka, hogy jarrett a szokásostól eltérően főleg a középrészen játszik, és a balkezes futamokat is inkább a zongora közepére görgeti, mert egyszerűen szarul szólt az utolsó regiszter, és a pedálok sem voltak rendben, tehát azzal se lehetett úgy játszani mint máskor.
jarrett saját bevallása szerint ilyen körülmények miatt máskor már rég lemondta volna a koncertet, de egyrészt az operaház nagy dolog volt, másrészt meg egyszerűen túl fáradt volt ahhoz hogy balhézzon; leült, és egy ültő helyében eljátszotta a világ egyik csodáját. később sokat szekálták zongoristák, zeneszakik, hogy adja már ki ezt kottán, de nagyon sokáig nem volt hajlandó rá, mondván hogy ez ott, akkor és úgy könnyen jött és könnyen ment, már amennyire; aztán a kilencvenes évek elején csak beadta a derekát, és kiadták a kottát, de minden zongoristának azt ajánlotta hogy a fő támpont inkább a felvétel legyen, mint a kotta, magyaránt, ezt bizony kottából nem lehet eljátszani. egy ismerősöm, most speciel nem egy lányról van szó, nagy zongora és jarrett buzi volt, nem utolsó sorban felvették már azóta a zeneakadémiára, ő áradozott szerelmesen a kottát simogatva hogy 'nézd meg, ezt így, ebben a formában nem is lehet eljátszani, itt meg az osztinátója félig hamis, hát nem gyönyörű?'
én addig próbálkozok a melankóliával szakítani, de mindig visszajön, és nem ereszt. szerinte mi egymásnak vagyunk rendelve, meg minden, és most is itt ül mellettem, épp a boldogságról beszél; hogy mi így vagyunk boldogok, igen, mert a boldogságnak is megvan a melankóliája, nehogy azt higgyem, hogy az egy annyira vidám dolog, mint ahogy a nyár se annyira konkrét, nézzek csak oda, az égre fel, ahonnét csöpög az ősz, ez a lemez se kizárólag téli, nehogy azt gondoljam, és azt se, hogy ez itt most szomorúság, mert ez se ilyen egyszerű, figyeljem csak a zongorát, ő is ezt mondja, és én figyelek:
hét perc tíznél még nem értem, hogy mit beszél, csak azt, hogy ez szép, ahogy a melankólia is szép, a fene essen bele, azért engedek neki mindig, az utolsó öt percnél viszont már érzem is, és a francba, már megint csak az lesz belőle, hogy táncolunk, mint az egymásba teremtettek, én és a melankólia, ó az a kurva, itt szorít magába gubancolva, szomorú-boldogan.
Utolsó kommentek