a hotel ablakából figyelem az elcsendesedő parkot, és közben hallgatom, ahogy szuszogsz, a kocsik zaja és a madarak üdvözlése közt, ahhoz képest, hogy ennek a városnak a mérete évekkel ezelőtt megijesztett, ez most egy nyugodtabb este, nem sokban különbözik a tengerparti estéinktől; az asztalon tőlem jobbra van egy magazin, egy halott majom képével, aki éppen kigúnyolja azt, amit én művészetnek neveznék, de vajon tudok-e eleget a város színteréről, amely magába szívott barátokat, szeretőket és családot; inkább lenne egy falum, csak egy teáscsészényi méretű, bár te boldogabb vagy itt, kinyújtózva, behunyt szemekkel, és úgy érzem, rendelnem kéne egy italt, hogy megünnepeljem a nyarat, melynek első napja pont most múlik el;

te erre felébrednél, persze, kábultan néznél és megkérdeznéd, milyen alkalomból iszunk még egyet; elkezdek kutatni az emlékezetemben a tegnapi esküvő után, ahol kiborultunk és lerészegedtünk; mindent megtettem, hogy udvarias legyek egy családhoz, akikkel még sosem találkoztam, de számos esetben azt hiszem, megpróbálhattam volna jobban, persze a nap végére így is mindenkinek a legjobb barátja voltam, és még a feleségeiknek is, de ebben a pillanatban egyikük nevére sem tudok visszaemlékezni, bármennyire is próbálok,

a nap átragyog az ablakon, és én a jövőnkön ábrándozom, azon, hogy merre fog vezetni, vajon 10, 20 vagy 30 év múlva is itt fogsz-e így feküdni, és én akkor is ilyen zavarodottan fogok kibámulni az ablakon, és életről meg szerelemről merengek majd, érdekelne, hogy megvette-e bárki azokat a dalaimat, hallotta-e bárki azokat a szavaimat, amiket sose találtam el pontosan; azt hiszem, ha őszinte vagyok, hogy a világ nem éppen azon van, hogy ágyából kipattanva gazdaggá tegyen azzal, hogy a dalaimat reklámokhoz használja fel, melyek narancsokat és citromokat árulnak, bár ki tudja, lehet úgy végzem, hogy addigra enyém lesz az egész utca, vagy inkább úgy, mint akik ott alszanak szemben a park fái alatt, és a reggeli futókra fogok ébredni, vagy miattam futnak majd másfele, remélem egyszer eljutok odáig, hogy haza költözhetek, egy olyan szép napon, mint a mai, bár szeretném úgy képzelni, hogy a tél ott hidegebb lesz;

elmondtam már évekkel ezelőtt, hogy az ördögnek voltak a legjobb dallamai, és hogy az ördög is itt lakott velünk lenn, és közben mi, folk énekesek még annyit sem értünk, mint az út pora, vagy az expat magazin szerkesztők, akik azt választották, hogy elvesztik a józan eszüket, az amúgy könnyen meggyőzhető északi falvak lakóival, és 99%-a az embereknek kevés eséllyel rendelkezett hogy elszórakoztasson; úgy tűnik túl öreg vagyok, túl lassú, túl csendes, csak rossz;

és büszke, a kokainnal elárasztott elektromos kabarékban én leszek az a férfi, aki issza a bárban a jó minőségű whisky-t, és a bárpultos lány, aki túl jó ahhoz, hogy elkapja a szemem, csak két éjjel dolgozik a héten, maradék idejében énekes egy rock and roll együttesben, de lefogadom, megváltoztatná a hangnemét, ha mesélnék neki arról, hogy az új albumom felkúszott a 172-es helyre, és hogy nekem is voltak barátaim, akik bárokban dolgoztak, és nem fedték fel kilétüket, bár ez jócskán megnövelte az ital kapacitásukat is;

de eltértem a tárgytól:

most át fogok hajolni feletted és felébresztelek; te meg majd rám sandítasz a szemhéjaid réseiből, almabortól kábultan, éppen mintha azt kérdenéd, hogy hol vagyunk, meg mit akarok tőled, és én boldog leszek, mert többé semmit nem fogunk túl komolyan venni.