minden napra egy zene

Ha kicsit összekutyulnánk a dolgokat és ez a blog a '90-es években működne, nagy valószínűséggel bő két év után nem fordulhatna elő az, hogy egyetlen bejegyzés sincs a trance taggel ellátva. Manapság viszont nincs ebben semmi meglepő; noha a műfaj hangzásvilága egyre többször található meg egyre különbözőbb stílusú megjelenésekben - hasonlóan nagyjából mindenhez, ami az elektronikus zenén belül zajlott a kezdetek óta, köszönhetően elsősorban a dubstep robbanása okozta lavinának -, ezekről azért mégsem beszélhetünk trance-ként (ráadásul úgy érzem, hogy sokan nem is szívesen veszik egy kalap alá őket, ami figyelembe véve, hogy a lenti darabhoz hasonlóktól milyen mélyre süllyedt a 2000-es évekre a kifejezés tartalma, nem is csoda).
Nekem mindenesetre, ha jól emlékszem, igazán ezekkel indult meg az érdeklődésem az elektronikus zenék iránt; már alsóban teljesen le voltam nyűgözve a legendás Da Hool tracktől és a sok Love Parade meg Mayday himnusztól (például A cinege cipőjét a mai napig nem tudom úgy olvasni, hogy ne az előbbi dallamára tegyem, annyira összenőtt a kettő a fejemben).
Érdekes módon a lenti darabbal csak egy pár évvel ezelőtt találkoztam, legalábbis akkor kaptam fel rá a fejem, azóta pedig minden kedves emlék ellenére ez az egyetlen olyan trance szám, amelyet időközönként muszáj meghallgatnom, és nem csak a nosztalgiázás miatt. Nem tudom, hogy van-e még egy olyan zene számomra, amely egyszerre ennyire szomorú és energikus. Egyszerűen benne van minden ebben a 7 és fél percben, ami magyarázatot ad arra, hogy miért volt ilyen őrülten nagy rajongótábora ennek a műfajnak, és miért van helye legalább egy poszt erejéig nálunk is.