reggelente jegessé fagyott inget talált az ágya mellett, és bekapcsolva hagyott, lenémított pornófilmek táncoltak a szobában. az ajtó pedig minden ébredéskor egy kicsit arrébb került: először még a másik szobába lehetett vele átjutni, aztán arrébb csúszott a fürdő felé, majd még egy kicsit arrébb, és arrébb, míg most már, ha kinyitotta, egy végtelen hómezőre nyílott, a szeretettelen antarktiszi hósivatagba, ahonnét annyira nincs tovább, hogy már el se kellett indulni többet, csak álldogálni, sokadmagával, elegánsan, mint a pingvinek.
na most, még erről is van egy zene. hiú remény lenne persze, ha egyrészt elhinnénk hogy tényleg csak egy zene, aztán ha azt várnánk, hogy ez már nem izlandi, nem, soha többet, harmadrészt, hogy a név alapján valami izgi punk, rock, vadkefélős hárdkórt, és hasonlót kapunk; ez bizony megint hideg, lassú, és mély, mint gyerekkoromban a nagymamám ágya, ami úgy volt megvetve, hogy úgy el lehetett bújni benne, hogy még az se vett észre, aki rád ült.
először is csak egy ízelítő, ami a teljes szám ötöde (ötöde? én azok közé tartozom, aki mire kiszámolja hogy mennyi kedvezményt adnak neki egy boltban, addigra vége lesz a világnak, de legalábbis a karácsonynak), viszont van hozzá videó (a többihez nincs), és medúzák úsznak benne, ami majdnem minden pénzt megér:
de ez is elég arra hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le; ez bizony megint egy izlandi radiohead, legalábbis a kid-a korszak borzoló depresszióját gondolják tovább, a fickónak kellemes, bár nem túl eredeti hangja van, a gitárokkal jóban vannak, de a konkrét dalformákat nem nagyon ismerik. azért ennél jóval izgalmasabb a kép a pornopoppal kapcsolatban, ha végig hallgatnánk a teljes felvételt, elégedetten ismernénk fel, hogy az elektronikával is jóban vannak a srácok, és ezt a bizonyos borzoló depressziót pont úgy csinálják, hogy ne legyen kedved kikelni az ágyból, és magadra húzott takaróval robogj a pokol kénköves feneke felé.
mit ad isten, ez is az egyik kedvenc téli lemezem; már a címe is elmond mindent: and the slow songs about the dead calm in your arms, adok a meggyes bejglimből annak, aki ezt lefordítja szépen. aki esetleg nem beszél inglishül (mert például a rózsa németül kezdte el tanítani) annak kábé: '...és a lassú dalok a halálos nyugalomról a karjaidban', de ez így suta, bár legalább szó szerinti. az egész lemez hangulata pont ilyen halálos nyugalom, de valami ölelgető mélységgel karöltve, nagyon rá lehet kattanni, akinek hajlama van az ilyesmikre. az egész egy egységes egész (ahogy ez a megállapítás is), sűrű massza, de két szám még így is világít a többi közül; az egyik a beetetésül választott sleep, ami valójában öt perc hosszú, és annyira jó hogy nem lehet tőle elaludni, mert meg kell hallgatni még egyszer, a másik pedig a meglepően dallamos, többször széteső, aztán újrainduló center, ami azon felül hogy még így is a leginkább dal szerű dala a pornopopnak, az egyik legjobb radiohead lassúság, amit nem a radiohead csinált; úgy tűnik, minden bejegyzéshez kell valami ilyesmi kínos megállapítás. íme a center, amihez hozzá illő, vidám képeket is kapunk:
már csak a jó hírek vannak hátra, részemről leginkább az, hogy a pornopop még mindig aktív, pedig ez után a slow songs után kiadtak még egy lemezt a rákövetkező évben, a kissé hallgathatatlan, karcos, tipikus, de legalább monumentális blue-t, ami fel se fért egy cédére, (a végén meg egy húsz perces filmzenét is kapunk arról, hogy kábé milyen lehet egy olyan akváriumban elaludni, aminek szép lassan megfagy a vize); aztán öt év (!) csönd. míg most októberben megcsinálták a bandcamp oldalukat, ahol ingyenesen le lehet tölteni az egyébként természetesen megszerezhetetlen lemezeiket, ráadásul kijöttek egy új, fene tudja mivel, talán leginkább ep-nek lehet mondani: két lusta tigris a címe, két felvételt tartalmaz, az egyik rögtön húsz perc fölött van, és már a címe is megér mindent; i love to drive the viking. mindenesetre megnyugtató, hogy a pornopop ezek szerint a nevének max az első részét veheti komolyan, az utóbbit nem, tartsák is meg e jó szokásukat.
Utolsó kommentek