minden napra egy zene

Akárhányszor szóba került a világvége téma, meg hogy mit csinálnék ha x idő lenne már csak vissza, az sosem maradt ki, hogy elindítanám a Strings of Life-ot. Ennek ellenére valahogy nem akaródzott pénteken beállni ezzel a sorba, még úgysem, hogy a kezdetek óta vártam, hogy végre ezt a címet írhassam be a megfelelő helyre. Pedig még azzal is viccelődtem eleinte, hogyha valaki ellövi ezt előttem, kilépek. Aztán száz bejegyzéssel később még mindig ott tartottam, hogy 'majd következőre'. Biztos úgy vagyok ezzel belül, mint Szív Ernő, vagyis azt a zenét, amelyet a legjobban szeretünk, nem alázzuk meg azzal, hogy egymás után hússzor föltesszük. Kivételes alkalomként évi négyszer illesztjük tű alá a korongot, és olyankor töltünk egy konyakot. Nem brandyt, konyakot. Márpedig ez, ellentétben a világvégével, kivételes alkalom számomra, ugyanis egyelőre idáig egyzenéltem. Természetesen mielőtt gyászba borulna az olvasóközönség e csodás ünnepnapon, leszögezném, hogy a visszatérés szinte elkerülhetetlen, különösen amiért bő száz bejegyzés alatt sem sikerült egy tisztességeset áradoznom arról az előadóról, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám, de még örömtelibb apropó lenne egy Derrick May fellépés. Addig is elég a szófosodából; köszöntem a figyelmet, már itt sem vagyok.