minden élőre ezer halál jut, mondja szilágyi domokos, és ilyenkor jól esik hogy nem vagyok jó matekból. akárhogy számolok, a végeredmény egy, vagy kettő, van hogy négy, vagy nulla, attól is függ hogy épp merre megyek, mert nem én gondolok rád, ez talán jó ha tudod, hanem a dolgok mutogatnak téged, mint valami figyelmeztető táblát; ha mondjuk befordulok az izabelláról az andrássyra, van még négy lépésem, aztán ott a képző, és előtte az ottfelejtett, behavazott bicikli, és nem gondolok én biz isten semmire, csak ott az a kurva bicikli, miért nem viszi már el valaki, ha meg nem kell már neki, miért láncolta oda, és vajon ki az, aki néha, pár naponta még így is letörölgeti a nyergéről a havat, és például tegnap, mosolygós arcot rajzol bele?, ki épít káromkodásból katedrálist, basszameg, és ki rajzol szmájlikat az ottfelejtett dolgokra, és egyáltalán, szerelem-e, amit cipelsz a fogadban tartva, vagy csak valami nyúlós, ragacsos anyag marad belőle, ha ügyesen rágod meg, és köpöd ki, azt hiszik, műalkotás, apropó, ott a képző is, és máris csak arra tudok gondolni, hogy nehogy arra gondoljak, ha meg a másik irányba indulok, a kodály körönd előtt a zebra, meg az út túloldala, akármelyik oldalon is vagyok, mindig van egy túloldal, meg valami zebra, amin elvileg át lehet menni a másik oldalra, ha minden rendben, ha úgy állnak a fények, ha szerencséd van, ha betartod a szabályokat, ha nem tartod be a szabályokat, ha nincs valami állat, aki gyorsabban ér oda, és nem gondolok én semmire, még magamra se, csak egyszer csak az arcomba dörgöli az a hülye világörökség, hogy a dolgoknak mindig van túloldala, csak túl kéne ezen jutni, illedelmesen, a kijelölt átkelőhelyen, vagy pofátlanul, de legalább életképesen, keresztbe-kasul, megküzdve száz veszéllyel, mercivel, százötös busszal, akármivel, vagy semmivel, arra a távoli túlsó partra, ahol egyébként minden tök ugyanilyen, csak ott jobb az olaszban a pizza, és a turkálók is, meg a közbiztonság, bár amikor azon az oldalon voltam, mintha ez lett volna jobb, elindulok, átmegyek, cikázok össze vissza, kis életem belakja a kerületet, álmomban megállok félúton, én vagyok az út, az élet, a középre festett záróvonal, álmomban egy dobfelszerelés mögött ülök az andrássy kellős közepén, én ütök-vágok, kapkodok, csörömpölök, ahogy szoktam, te meg láthatósági mellényben táncolsz az autók között, és azt énekled hogy
there's so many holes to fill with anything, something
don't run
you see i'm lost without your rhythm
nyugi, ez már az egyzene, semmi személyeskedés, semmi hülyeség, szigorúan csak a túlzások meg a tények. kezdjük is az előbbivel, íme a világ legszexisebb zenekara, a vadmadarak és békedobok!
egy fiú meg egy lány, nahát, ráadásul szeretik is egymást, azta, házasok (!), és mégse váltak el, meg semmi, és még zenélni is tudnak együtt, elképesztő.
ez már önmagában elég lenne ahhoz, hogy főműsoridőben mutogassák őket, mindenféle hülye titkok és szerelmek helyett, de mindezt megfejelik még azzal, amit élőben művelnek; mert az meg már maga a szex, vagy legalábbis az a fajta egymásra találás, ami miatt a férfi férfi, a nő meg ugye pont hogy nem.
kishazánk egyik szégyene a sok közül, hogy bár voltak nálunk a hajón, de előzenekarként (!), baromi korai kezdéssel, mindössze negyven percet játszhattak, mivel utánuk jött a fő attrakció, a hajdan szebb napokat is megélt, de mostanra inkább kínos singas project; beszédes, hogy volt a wildbirdsékben annyi alázat, hogy így is örültek, hogy eljöhettek, és olyan koncertet nyomtak le, aminél jobbat e sorok írója azóta se látott, se vízen, se szárazföldön.
el tudom képzelni, hogy mit művelhetnek egy koncert után az ágyban, vagy ahol éppen, valami elképesztő az a vibrálás és feszültség, amivel szétverik a kezük ügyébe kerülő dolgokat a színpadon, és közben egymásra is reflektálnak, felelgetnek, beszélgetnek, párkapcsolati tréningeken kéne az ilyet tanítani; veszekedés helyett tessék zenekart alapítani, és levezetni a feszültséget egymás között, arccal a közönségnek. a dalformákat is messzire kerülik, a lány viszont ettől függetlenül mégiscsak zseniális dalszerző, olyan szövegekkel, amik világítanak a sötétben, és nem utolsó sorban ő a nőideálom, a cipőit leszámítva, azok speciel borzalmasak. a hangszerelés is külön gyönyör, végre egy zenekar, amiben még véletlenül sincs gitár, igaz, ütősökön kívül más se nagyon, mégis a zene teljes, vibrál, alábújik az éneknek, cirógatja, néha a haját húzza és előretör, bevadul, aztán vissza, tisztára mint a romantika, héjanász az avaron, meg minden. külön hobbijuk, hogy mindenféle idióta helyeken lépnek fel, az egyik kedvencem például ez:
de ez se rossz. négy lemezük van, ez az improvizatív energia, amit élőben a közönségre zúdítanak, az albumokon egységes masszává áll össze, amitől hol a falat rúgod ki, hol magadra döntöd inkább; egyik lemez jobb mint a másik, szépen sorrendben, időrendben, így az utolsó, a valójában két ep-t, a retinát és az íriszt összehegesztő folyók a legjobb munkájuk. mindegyik szám baromi erős rajta, a retina például ezzel a gyönyörűséggel kezdődik, és olyan gyönyörűséggel végződik, amire egyszer, ha nagy leszek, csinálok majd videót, és az lesz benne, hogy a nagykörúton az ovisok elindulnak, mint amikor tüntetni mennek a morcosok, elfoglalják a teljes nagykörutat, játékkatonákként játékfegyverekkel szépen meghódítják a világot, aztán megebédelnek a blahán, ilyen kis babazsúrosan, és lefekszenek szundítani egy kicsit:
azt is érdemes megjegyezni, hogy ezt a bizonyos utolsó albumot épp izlandon vették fel, a már itt is emlegetett ben frost és a kimondhatatlan nevű valgeir sigurdsson felügyeletében, ebben a peeling off the layersben speciel a háttér vokált egy rejkjavíki sulikórus adja elő. az írisz meg a the well-el végződik, amiből a négynegyedet mesteri módon szomorító the field csinált egy olyan emelkedős, elszállós verziót, ami olyan mint meztelenül belerohanni a búzamezőbe, és a végére elrepülni a madarakkal. talán nem pont olyan, mert meztelenül belerohanni egy búzamezőbe alighanem nagy fájdalommal jár, dehát a repülésért meg kell szenvedni ugye. ahogy a letöltésért is; rá kell kattintani a linkre, máshogy nem megy.
Utolsó kommentek