a neocitrán az új kávé mostanában, így nem csoda, hogy még ébren is arról álmodok hogy mi lett volna ha; ha nem kelek fel, ha hamarabb kelek, ha beadtam volna a pályázatot, ha nem adtam volna be, ha megborotválkoztam volna, ha még mindig nem, ha jobbra megyek, amikor balra mentem, ha azt mondom neked, amikor nem azt mondtam neked, ha nem mentél volna, amikor elmentél, ha maradtam volna, amikor nem maradtam,
és tovább is van, mondanám még, de körém gyűlnek a kérdőjelek, a régi jó pajtások, akik kitartottak mellettem, és nem csináltak magukból felkiáltójelet, egy tálból meggybefőttöznek velem, és nevetnek a sok hán; ha, haha, vigyázz fiam, mondják, a feltételes mód tönkreteszi a jelent, mindig csak az van, ami van, mindig csak ezek a szavak, mindig csak ezek a nők, mindig csak ez a szoba, és ez a város, ez a kéz, ez az arc, ez a fázás, ez a zene, és ne kérdezd, hogy miért nem az a csönd, az a meleg, az az arc, az a kéz, az a város azzal a szobával, miért nem azok a nők, és azok a szavak,
mert sosem az vagy, ami vagy, hanem ami történik veled; mert mindig az történik veled, ami vagy; mert nem az vagy, ami történt veled, és nem is az, aki vagy, hanem bármi is történjen veled, mindig az vagy, aki lehetnél, ha;
ha ki bírnád húzni magad a feltételes módodból, mondják felegyenesedve a kérdőjelek, de ezen mi nem tudunk segíteni, elszállingóznak, s máris egyedül maradok, magad uram, ha szolgád nincsen, növessz bajszot te münchausen, és mentsd meg magad!
vagyis tegyél be zenét.
bármennyire is szégyellem, de le se tagadhatom magamban az enigmát, azaz hogy a fülemre milyen mély hatással volt gyerekkoromban a misztikusnak ható hangminták hol nyálas, hol kínos, hol meg egész ötletes felhasználása, mindenféle, akkor még baromira rafináltnak tűnő ritmusok kíséretében. abba, hogy mi lett szerencsétlen cretuból, most épp úgy ne menjünk bele, mint abba, hogy mi lett a második, már későbbi kamasz hősömből, mobyból, aki szintén összeollózott hangokból lett milliárdos, azzal a különbséggel, hogy ő közben csak ilyen ovis szintű dallamokkal és ritmusokkal operált. viszont a jobb pillanataiban (végülis egy kis nosztalgiával majdnem az egész play jó, a b oldalakkal együtt így majd másfél óra az a bizonyos jobb pillanat, de a későbbi lemezeken már tényleg csak pillanatok maradnak, az utóbbi időben meg már az se, fene se gondolta volna hogy eminemnek lesz igaza) mégis volt hangulata ennek az egy kézzel pötyögtetésnek, átjött valami a bús agglegény nagyvárosi magányából, és én speciel ezt szerettem benne nagyon. ennek a búbánatnak kimondottan jól állt, hogy zeneileg olyan egyszerű, mint egy faék; ülsz a szobában, régi lemezeket hallgatsz, és bámulsz ki az ablakon, közben akkordozol a zongorán, minek kéne ezt túlbonyolítani.
nem bonyolítja túl ez a hiatus sem, aki részemről a tavalyi év egyik legmeglepőbb felfedezettje; a meglepő leginkább az volt vele kapcsolatban, hogy az egyszerűsége ellenére, vagy éppen ezért a dolgai néha működnek, sőt, ezzel az öreg, cinikusan szőrös fülemmel is tudtam élvezni a lemezét, pedig ma már a legtöbb ilyen chillout dologtól kiver a víz, és inkább ideges leszek tőle, és akkor ide jöhet is az az igen kínos, de legalább trendi poén, amit ráadásul egyszer már el is sütöttem az elején, miszerint nekem 'a lounge az új metál'. egy kimondottan hangulatos, szép lemezzel debütált, most már három éve, ami mindenképpen becsülendő ha onnan nézzük, hogy egy fiatal szobaproducerről van szó (sokban hasonlít a tavalyi kis kedvencemre, suplingtonra), aki a ködös angliában depressziózik a hülye időjárás miatt, viszont nem igazán váltja meg a világot, főleg ha azt nézzük, hogy ugyanonnan (angliából és a hálószobából) már jött egy fiatal srác (igen, bonobóról van szó) aki meg viszont már az első lemezével is megbolygatta ezt a lassú zenei világot.
de kissé igazságtalan lenne bonobóval versenyeztetni szegény hiatust, maradjunk inkább mobynál, akkor még simán van is esélye. ő is a hangmintákkal nyer, mint a kis kopasz, ebben a save yourselfben például ez a gyönyörű mondat, miszerint
'layin' soft against your skin like the shadow on the wall'
a help me make it thought the night című klasszikusból van, amiről azt kell tudni, hogy az a kris kristofferson írta, aki többször is vigyoroghatott ránk a megboldogult videoton tévéinkből azzal az elcseszett főgonosz mosolyával, a kisebbek meg leginkább vámpírvadász szakiként emlékezhetnek rá, ha elég pengék; a dal ötletét pedig frank sinatra (!) adta, amikor egy interjúban megkérdezték tőle, hogy miben hisz, és azt válaszolta hogy bármiben, ami segít keresztül jutni az éjszakán. boldog, boldogtalan elénekelte már ezt a dalt, többek között (tényleg többek között, mert elvileg több mint négyszázan -!- adták már elő) elvis, meg johny cash is, ez utóbbi feleségestül, szerelmesen. a sample alighanem a gladys knight féle verzióból van, de nem vagyok teljesen biztos benne.
abban viszont jobban, hogy erre a bonyolult nevű cyrus shahradra (iraki származású a lelkem, innen a név, és a videó; érthető hogy inkább hiatusnak nevezi magát, ami meg egyébként stílszerűen a hiány, üresség, vagy vágynak a latin neve, zenei értelemben meg a két hangnem közötti 'rést' hívják így) érdemes lesz figyelni, amellett, hogy néha tök jó dolgokat oszt meg letölthető állapotban a soundcloudján, az idei jelentkezése is egészen kellemes, egy vanabí angol indie zenekar, a smoke feathers énekesével készült közös ep a dalszerző képességek mellett már egészen tűrhető popérzékenységről is tanúskodik, az ep címadó dalához még videót is csináltak, mutatva, hogy kezd gyorsulni a szekér, kár hogy ilyen kínosan giccses lett a végeredmény:
de legalább a zene egész jó (bár kissé talán túl ulrich schnaussos, de azt meg ki lehet nőni), a szöveg is kellemes, ez már simán az a kategória, amivel pénzt is lehet keresni, meg akár rádióba kerülni. csak aztán nehogy úgy végezze ő is, mint moby, valami hollywoodi kastélyban, meghülyülve, egyedül. 
Utolsó kommentek