és így megy ez már hónapok óta, én itt vagyok, te ott vagy, én ezt
teszem, te azt teszed, én így látom, te úgy látod, én ezt mondom,
te azt mondod, én ezt tartom helyesnek, te azt tartod helyesnek,
nekem erre van szükségem, neked arra van szükséged, nekem ez
fontos, neked az fontos, én erre vagyok képes, te arra vagy képes,
engem ez bánt, téged az bánt, én így akarom, te úgy akarod, sze-
rintem ez az igazság, szerinted az az igazság, és sorolhatnám még
tovább a különbségeket, de nem teszem, mert ennyi is elég annak
bizonyítására, hogy mit sem bizonyítanak, és csak arra jók, hogy
elfedjék előlünk a tényt, hogy boldogtalanok vagyunk, és mi-
vel így van, ez a boldogtalanság nem szétválaszt, hanem
mindennél jobban összeköt bennünket, és ha van jövőnknek
záloga, akkor furcsa módon éppen ez a boldogtalanság az, amelyet
egyszer, ha szerencsénk lesz, kiválthatunk, és ha ugyancsak sze-
rencsénk lesz, boldogságra cserélhetünk, addig azonban még sok
idő van hátra, addig még sok minden történhet, lehetünk még
rosszabbak, méltatlanabbak egymáshoz, mint most vagyunk,
találhatjuk még egymást elviselhetetlenebbnek, mint most hajto-
gatjuk, lehetünk még elégedetlenebbek azzal, amink most van,
vélhetjük még kevesebbnek, amit most keveslünk, érezhetjük még
magunkat kifosztottabbaknak, mint most egymás szemére vetjük,
mialatt egyre szűkülő köreinket rójuk, és lassan, de biztosan meg-
öregszünk, és végül, mint egymásnak, megadjuk magunkat a ha-
lálnak.
(szöveg: oravecz imre - 1972 szeptember, zene: shigeto - futile devices remix)
Utolsó kommentek